Jelenlegi hely

Túlzott önfeltárás a Facebookon

Mi késztet arra, hogy rövidebb-hosszabb ideig többet tárjunk fel érzelmeinkből, gondolatainkból?

Mindenki meg tud nevezni legalább egy olyan Facebook-ismerőst, akit „túlzott megosztónak”, vagyis oversharer-nek tart. A „túlzott” jelző sok mindent takarhat: durva politikai kirohanásokat, főnököt/anyóst szidó bejegyzéseket, naturálisan bemutatott egészségügyi problémákat, túl szexi képeket, vagy bármit, amit túl intimnek tartunk, amit ugyanaz a személy biztosan nem osztana meg velünk egy személyes beszélgetésben.

Szerző: 

A túlzott megosztásnak van egy másik arca is, amikor nem az információ “mélységével”, hanem inkább a mennyiséggel van problémánk: fotó minden étkezésről, selfiek tömege, bejelentkezés minden buszmegállóból, vagy töméntelen mennyiségű kép a gyerekekről, akár már a magzatkortól kezdve.

A jelenség pszichológiai szempontból is figyelemreméltó: kutatók sokasága szeretné megtudni, vajon mi a túlzott megosztás legfőbb motivációja. A nehézségek azonban már itt kezdődnek, hiszen a definíció sem egyszerű: mi számít túlzottnak? Fel lehet-e állítani egy objektív mércét? Ki dönthet erről? Ki mondja meg, mi a normális? Tovább nehezíti a helyzetet, hogy míg mindenki ismer legalább egy túlzott megosztót, önmagát szinte senki nem vallja annak – ez pedig nyilvánvalóan egy negatív társadalmi megítélést tükröz, egyszerűen ciki bevallani. Pedig a megosztás, vagy más szóval önfeltárás pozitív jelenség is lehet: az intim, személyes kapcsolat kialakításához elengedhetetlen. Pszichológiai kutatások sora mutatta ki, hogy jobban kedveljük azokat, akik megosztanak valamit önmagukról, és az ilyen megosztások kölcsönösséget kiváltva segítik a kapcsolatok szorosabbá válását. Más pozitívum is elképzelhető, egy kísérletben például a kutatók arra kérték a résztvevőket, hogy egy hétig kétszer annyit posztoljanak a Facebookra, mint általában szoktak. Az eredmények szerint a megnövekedett aktivitás csökkenti a magány érzését – a kapcsolatot a valahová tartozás élménye közvetítette. Legérdekesebb az volt, hogy ez az érzés független volt a kapott like-ok vagy kommentek számától, a kutatók szerint maga a megosztás bír ilyen hatással: a posztolók kiírták magukból élményeiket, érzelmeiket, ami önmagában elegendő volt a szubjektív jóllét emelkedéséhez.

Úgy tűnik, érdemes lehántani a jelenségről a negatív jelentéstartalmakat, és semlegesebb megközelítésben vizsgálni. Akkor fogalmazzuk át a kérdést: mi késztet arra, hogy rövidebb-hosszabb ideig többet tárjunk fel érzelmeinkből, gondolatainkból? 

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2015. 6. számában olvasható

A Mindennapi Pszichológia
2020. február–márciusi számában
ezekről olvashat:

2020 február–március

  • Rugalmas gyereket akarjunk nevelni, ne tökéleteset!

    Hogyan lehet megőrizni és tudatosan fejleszteni a serdülők egyik szupererejét, a pszichológiai rugalmasságot? Hogyan kerülhetjük el, hogy célirányos gondolkodásunk túlzott merevségbe csapjon át, s megfosszon minket kreativitásunktól, humorunktól, az önfeledt élményektől – és nemritkán a lelki egészségünktől is? A PPKE BÉTA projektjének kamaszokról szóló cikksorozatának zárásaként ezekre a kérdésekre keressük a választ.

  • A társas elszigeteltség ezer arca: űrpszichológiai párhuzamok

    A magányosságot sokszor korunk népbetegségének címkézik, és egyre több írás szól arról, hogy tegyünk valamit ellene. Nem könnyű megfogalmazni, pontosan mi is ez, és miért szenvedünk tőle. A kutatók egyetérteni látszanak abban, hogy a magányosság szubjektív és negatív élmény, ami nagyrészt abból fakad, hogy az egyén szakadékot észlel társas kapcsolatainak vágyott és valóságos mennyisége és minősége között.

  • Virtuális valósággal a „fekete kutya” ellen

    A problémát kevésbé ismerő emberek többnyire úgy kezelik a depressziót, mintha az pusztán hangulati zavar lenne. „Szomorú? Vidítsuk fel!” – gondolják. Valójában azonban a depresszió betegség. Az örömre való képtelenség. A beteg tehát nem azért nem boldog, vidám, mert nem akar az lenni, hanem azért, mert abban az állapotában képtelen arra, hogy az legyen. Nem azért nem száll fel a boldogság hajójára, mert nem akar jegyet venni, hanem azért, mert nincs pénze jegyre.

  • Amikor a pszichológus házhoz megy – Tapasztalatok az online terápiáról

    A 21. században már szinte az egész életünket az online térben éljük – mégis még mindig sokan vonakodnak attól, hogy ha pszichológusról van szó, akkor is ezt a formát válasszák, hiszen úgy vélik, személyes kapcsolat nélkül nem lennének képesek megnyílni valakinek. Mindeközben egyre többen költöznek külföldre, ahol a várttal ellentétben a kerítés nem mindig van kolbászból, s a problémák idegenben sem mindig tűnnek el..

  • Rólam szól!(?) Ilyen vagyok!(?) - avagy miért hiszünk a horoszkópban?

    Érezte már úgy, hogy az aznapi horoszkóp vagy a szerencsesütiben rejlő üzenet egyenesen Önnek szól? Mintha az üdítőital kupakjában lévő mondat pontosan az aktuális élethelyzetére utalna? „A napokban próbálj meg jobban figyelni magadra!”. Esetleg megoldásokat ajánl munkahelyi problémáira: „A feszült munkahelyi légkörben kerüld a konfliktust a főnököddel!”. Ez biztosan nem lehet véletlen! – gondolhatjuk sokan.

ÉS MÉG: A valóságszelídítő – A főszerkesztő előszava • A pszichológia világa • Amivel egymásnak tartozunk • Miért csalnak a szociálpszichológusok? • Konfliktusok márpedig vannak – Valakinek meg kell mondania, mi hogy legyen… • Fájdalom és magányosság • Csendre ítélve • Miről szól a némaság? • Mit tesz velünk a stressz? – A krónikus stressz hatása idegrendszerünkre. • Nincs kudarc, csak újraértelmezett cél! • A sabbatical: lehetőség vagy veszély? Kongresszusok, konferenciák • A pszichológus válaszol

 

KERESSE AZ ÚJSÁGÁRUSOKNÁL!

Ez is érdekelhet

Velük, körülöttük pedig olyan erőn felül teljesítő családtagok, akik információk nélkül, magukra utalva próbálnak dűl

Nem szemlélhetjük tőlünk független balszerencseként azt, ha a politikai közösség, amelyben élünk, nem biztosított megfelelő feltételeket más embereknek arra, hogy biztonságos,...

Egy dolog feltűnő a torzító, csaló kutatók munkásságában: volt valamiféle mondanivalójuk a társas világról, amely erőteljesen kapcsolódott a saját életükhöz.

Felbátorodva az anonimitás adta lehetőségektől, egy teljesen más személyiséget öltenek magukra, nemritkán kitolva erkölcsi határaikat is.

Hogyan lehet eljutni a kudarctól a sikerig? Mi különbözteti meg az örök vesztesektől azokat, akik végül győzni tudtak?

Lépten-nyomon hajtogatjuk gyerekeinknek, hogy nem a győzelem a fontos, hanem a részvétel. A valóságban azonban mintha nem egészen ez lenne a helyzet...