Akár hisszük, akár nem, ha a pillanatra fókuszáljuk figyelmünket, arra, ami épp most történik velünk – és amit éppen megélhetnénk ahelyett, hogy túlélnénk –, akkor nem sodornának el szüntelenül a gondolataink. A kevesebb élmény, a koncentráltabb gondolkodás ugyanis kevesebb feldolgoznivalót jelent agyunknak, emiatt ilyenkor egy kicsit „megáll az ész”. S ekkor elkezdjük megtapasztalni a környező világ és saját életünk gazdagságát. Észrevesszük a fák koronája közt áttűnő őszi napsütés meleg fényét, a fákról lepergő aranysárga, barna vagy rézvörös leveleket, a kissé csípős őszi levegő simogatását az arcunkon – vagy azt, ahogy a metró fékezésekor megfeszülnek testünk izmai, hogy ellensúlyozzák a tehetetlenségi nyomatékot. Egy hosszú munkanap után elkezdünk tudatában lenni szükségleteinknek, figyelmesebbé (íme, a magyar nyelv kifejezőereje!) válunk arra, hogy „tele van a fejünk”, elfáradtunk és csendre van szükségünk, vagy hogy egésznap ültünk, s jólesne egy kis mozgás, egy könnyű séta. Azt is észrevesszük, hogy fel vagyunk zaklatva és megfájdult a fejünk, esetleg valami rossz hírt kaptunk – a megoldás keresése helyett azonban egyszerűen csak megéljük, hogy „ez van”, ez az, ami történik velünk, más szóval: ez az életünk. Megérkeztünk, itt vagyunk. Minden értelemben. Szinte „megáll az idő”, ahogy jobban megéljük a pillanatot. 

Az épp megélt pillanatot a legritkább esetben szoktuk élvezni – gondolataink leginkább a múlton merengenek, vagy az aznapi vagy másnapi teendőkön, elintézendő dolgokon járnak: mit kell elintézni holnap, hogy ment a mai tárgyalás, hogyan lehetett volna jobban megoldani a dolgot?  Nem csoda, hiszen elborítanak minket a teendők, jóval több dolgunk van, mint amennyi belefér az időnkbe. S ahogy tele vagyunk emlékeinkkel, terveinkkel, érzéseinkkel és gondjainkkal, szép lassan elveszítjük kapcsolatunkat a jelennel. Így aztán szinte öntudatlanul, ún. automata üzemmódban éljük napjainkat, a gondolatok szinte „beszippantják” vagy magukkal sodorják az embert. A tudatos jelenlét azonban segít abban, hogy kissé eltávolodva gondolatainktól ne automatikusan, hanem tudatosan reagáljunk.

Ez a hozzáállás nemcsak súlyos problémák esetén hatásos: a meditációt ezer éve használják és napi szinten gyakorolják a legkülönfélébb kultúrájú emberek. Arra törekszenek, hogy megismerjék és felismerjék gondolataikat és érzelmeiket, hogy képesek legyenek együtt élni azokkal – megengedve létüket, de mégsem azonosulva teljes mértékben velük. A legfontosabb cél annak elsajátítása, hogy van választásunk, mely érzelmekre, gondolatokra hagyatkozzunk és melyeket engedjünk el; hogy megnyíljunk a választás szabadságára – arra, hogy nyitottabbá, éberebbé váljunk saját magunk számára. 

A gyakorlással a meditáló képessé válik arra, hogy rálásson elméje és teste működésére, s az azonnali és automatikus reagálás helyett ún. létezés-üzemmódba kapcsoljon. Képes lesz arra, hogy tudatosan döntsön: hogyan reagáljon, mit tegyen, és mit ne tegyen. A tudatos jelenlét meditációban a gyakorlatok az ősi vallásgyakorlás módszereit követik – leválasztva annak szakrális jellegéről. Ugyanakkor nem egy újabb relaxációs módszerről van szó, mert nem az ellazulás a cél, hanem a gondolatok, érzelmi állapotok felismerése és ítéletmentes elfogadása azzal a hozzáállással, hogy „ez a valóság”, ez az életem.

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2015. 6. számában olvasható