A kreatív gyerek egy osztályban nagyon idegesítő tud lenni. Képes másként látni a dolgokat, mint a többiek (vagy mint a tanár), olyan kérdéseket tesz fel, amelyek váratlanul érik a pedagógust – és amelyekre talán nem is olyan könnyű megtalálni a választ.
Tanulás? Többnyire már a szótól is a hideg rázza az embert. Felidéződnek az iskolai számonkérés képei: amikor ott ültünk a padban, és szurkoltunk, hogy csak most ne, csak ma ne szólítson föl a tanár. Holnapra mindent meg fogunk tanulni! Aztán elhangzott a félelemmel várt szó: a saját nevünk. Soha ennyire nem utáltuk a nevünket, mint most! Akkor fel kellett állni, és valamit rögtönözni, hogy elkerüljük a megszégyenülést. Hosszú, kínos beszélgetés vette kezdetét a tanár és diák között. Jó esetben párbeszéd, rosszabb helyzetben tanári monológ, miközben ugyanazok a kérdések kergették egymást a fejünkben: „Miért pont én? Miért pont velem esik meg ez a szégyen?!”
Tanítás? A tanár bemegy az órára. Ismét meg kell küzdenie egy csapat gyerekkel, akik pusztán nevükben tanulók, magatartásukban nem. Nem akarnak ott lenni. A tanárnak újabb csatát kell vívni a figyelmükért, érdeklődésükért. Még szerencse, hogy van néhány eminens, akik mindig válaszolnak a feltett kérdésekre. Persze elsősorban nem velük kellene foglalkozni, hanem a leszakadókkal, akik visszafogják az osztály teljesítményét – de könnyebb lemondani róluk, mint megküzdeni velük, értük. Így megmarad a tanári sikeresség illúziója is, ami elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy holnap is be tudjon menni az órára.
A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2015. 4. számában olvasható
