Jelenlegi hely

Az elismerés vágya és a másik vágya

Nem a másikra, hanem a másik vágyára vágyunk.

Problémáink legtöbbje személyközi kapcsolatainkból ered. Ha tudjuk is, hogy mi magunk mire vágyunk, azt nagyon gyakran nem is sejtjük, hogy a másik mire vágyik és mit akar tőlünk. Vagy ha tudjuk, mit akar tőlünk, akkor nagyon gyakran azzal nem vagyunk tisztában, hogy mi mit várunk el tőle. 

Szerző: 

Pszichés bizonytalanságaink legtöbbje abból ered, hogy önmagunkhoz való viszonyunk is függ a másokhoz való viszonyainktól...

Nem a hatalomért harcolunk, nem is értékes birtoktárgyakért, hanem alapvetően és mindenekelőtt a többi ember elismeréséért. Csak akkor lehetünk önmagunkban biztosak és nyugodtak, ha mérvadó – és életünk szempontjából jelentős – emberek elismerését megkapjuk. Eleinte a szüleink és nevelőink, majd a barátaink, ismerőseink, szakmai közegünk, szerelmeink, később a beosztottaink, tanítványaink, gyermekeink elismerését. Nem egyszerűen arról van szó, hogy énünknek szüksége van a mások általi elismerés „táplálékára”, hanem arról az alapvetőbb tényről, hogy énünk nem is más, mint a mások általi elismerés lenyomata. Aki a személyiségfejlődés bizonyos fázisaiban nem kapja meg a megfelelő érzelmi, közösségi, jogi vagy kulturális elismerést, súlyosan torzult személlyé válhat.

Az elismerési viszonyok nem semlegesek. Nem egyszerűen egy bizonyos mennyiségű elismerésre van szükségünk, amit akárkitől megkaphatunk – olyanok elismerésére vágyunk, akiket az okosságuk, szépségük, társasági sikereik, szeretetre méltóságuk alapján mi is elismerünk. Csakis egy általunk elismert személy elismerése méltó arra, hogy harcoljunk érte. Egy megvetett vagy lenézett személy elismerése inkább kínos, mint kellemes. (Egy kissé lenézett barát vagy barátnő túlzott ragaszkodása azért kellemetlen sokszor, mert rossz fényt vethet ránk azok szemében, akikhez igazodnánk, és akik esetleg őt nem értékelik nagyra.)

A párkapcsolati viszonyok jól tükrözik ezt a bonyolult helyzetet. Nem egyszerűen a szeretett személy birtoklására vágyom, hanem a szeretett személy szabad elismerésére. Egy párkapcsolat a kölcsönösségre épül, de a legritkább esetben beszélhetünk valóban kölcsönös és egyenlő mértékű szeretetről. Ha az egyik jobban szeret, mint a másik, vagy nem úgy szeret, ahogy arra a másik vágyik, akkor máris hasadás áll be az egyensúlyban. És ez nemcsak a szerelmi, hanem a családi, baráti, munkatársi viszonyokra is érvényes.

 

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2015. 5. számában olvasható

A Mindennapi Pszichológia
2017 június-júliusi számában
ezekről olvashat:

Mindennapi Pszichológia 2017. június–július

  • A kudarchoz vezető legbiztosabb út

    „Az okos ember saját hibáiból tanul, a bölcs másokéból”, „Az okos ember más kárán tanul, a buta a sajátján, a hülye pedig semmiből sem” – sokan nőttünk fel ilyen szólás-mondások között. Ám úgy tűnik, mégsem tanulunk – a gyakorlatban csak ismételgetjük ugyanazokat a lépéssorokat a magunk magánéleti vagy munkahelyi mókuskerekében. Kívülről fújjuk, mi fog történni, mégsem lépünk ki a komfortzónánkból, rójuk a megszokott köröket. Vajon véget lehet vetni ennek az ördögi spirálnak?

  • Zene, a titkos manipulátor

    Amikor egy jó zenét hallunk, ösztönösen elkezdünk dobolni a lábunkkal, megváltoztatjuk járásunk ritmusát, élénkebbek vagy éppen nyugodtabbak leszünk. Egész testünk – sőt számos kutatási eredmény szerint légzésünk és szívverésünk is – alkalmazkodik a zene lüktetéséhez. Mi történik ilyenkor velünk? Miért érezzük azt, hogy szinte együtt rezgünk a zenével?

  • Test és lélek – elválaszt vagy összeköt? Temperamentumunk és érzelmi reakcióink

    A modern orvostudomány elmúlt kétszáz évében teret nyert s felerősödött az a felfogás, hogy szervezetünk működését úgy kell elképzelnünk, mint egy gépet, melynek alkatrészei meghibásodhatnak és javíthatók. Ez a szemléletmód olyannyira átformálta a betegségről alkotott képünket, hogy a mindennapi, könnyen hozzáférhető egészségügyi rendszerből teljesen eltűnt a lélek (ill. a személyiség) bevonása a terápiába. Ha valaki „pszichoszomatikus” betegségben szenved, az egyfajta „bélyeget” kap, ami azt is jelentheti, hogy a betegsége nehezen, vagy egyáltalán nem gyógyítható.

  • Kollektív, önkéntes agymosás? Az álhírek szociálpszichológiája

    2016 júniusában az egyik tudományos lap megosztott egy cikket, az alábbi, sokkoló címmel: „Egy tanulmány szerint a Facebook-felhasználók 70 százaléka a tudományos sztoriknak csak a címét olvassa, mielőtt megosztja és kommenteli”. A cikk hatalmas sikert aratott – több mint 58 ezren osztották meg a Facebookon. Annak ellenére is, hogy a cím és a bevezető alatt csak “lorem ipsum” latin töltelékszöveget tartalmazott. És bár jó eséllyel voltak néhány ezren, akik viccből osztották meg, mert értették a tréfát – a többség vélhetően csak azért, mert érdekesnek tartotta a címet. Ahogyan azt a legtöbben tesszük a cikkekkel a social media csatornákon...

  • Az idő reszketése a művészetben

    A művészetpszichológia egyik fontos kérdése, hogy a mű mennyire fejezi ki alkotója aktuális lelki állapotát, mennyire hordozza a művész személyiségjegyeit, életének eseményeit. Az életmű egészét tekintve az a kérdés is felmerül, hogy egyes művek miért „önkifejezőbbek” másoknál, milyen tényezők befolyásolják az alkotó szokásostól eltérő személyes művészi megnyilatkozásait.

ÉS MÉG: Három zsemlye – A főszerkesztő előszava • A pszichológia világa • Mit árul el a hangunk?Akik a hangjukkal játszanak„Nem bírom elviselni, ahogy rágsz!” – a mizofónia • Az Apokalipszis négy lovasa a párkapcsolatokbanNézd, mit mutatok! Így tanul a kisbabaAz önbecsapásról és az üres beszédről„Mi mindent kell tudni?”„Elöl mosolyogsz, hátul izzadsz”Camino – Út az ismeretlenbeA férfi-nő kapcsolat drámái - A Pillangókisasszony történetének története • Aki időt nyer, életet nyerAz emlékezet fejlesztése • Kongresszusok, konferenciák • A pszichológus válaszol

KERESSE AZ ÚJSÁGÁRUSOKNÁL!

Ez is érdekelhet

A kép azonban bonyolult, ugyanis képesek vagyunk akár legjobb meggyőződéseink ellenére cselekedni és beszélni.

Többnyire azt hisszük, hogy el kell gondolnunk az elérendő célt, majd végre kell hajtanunk a döntést egyszer s minden

Van-e magyarázata a lélektannak arra, hogy miért lakoznak lelkünkben teljesen ellentétes érzések egy időben, egyazon dologgal kapcsolatban?

Amikor változtatni kellene, halogatunk, pótcselekvésekbe menekülünk, vagy kitalálunk valamilyen fedősztorit, hogy miért is lehetetlen most belevágnunk valamilyen változtatásba...

Az emberek, bármennyire sokfélék legyenek is, besorolhatók néhány nagy típus valamelyikébe.

Miért is lennénk nagylelkűek, segítőkészek, önfeláldozók és törvénytisztelők egy olyan társadalomban, ahol mindenki más önző?