Hirdetés
Mipszi
Martos Tamás
PhD – pszichológus, pszichodráma vezető, egyetemi docens, (Semmelweis Egyetem, Mentálhigiéné Intézet)

A gyermekkori otthon fényei és árnyai

Mit is szeretnének az emberek megélni az „otthon” élményében? Milyen vágyak, fantáziák és konkrét események fűződnek bennük az otthon fogalmához? És mit tükröznek a valóságos tapasztalatok? 

A gyermekkori otthon fényei és árnyai

János és Renáta tíz éve házasok – s éppen ennyi ideje építik-alakítják közös otthonukat is. Nem csoda, hogy egyre inkább vágynak arra, hogy otthon érezzék magukat. Már három gyermekükkel együtt lakják a Pest környéki családi házukat, de a közös „fészekrakás” és az otthon töltött idő a vágyott megnyugvás helyett újra és újra nehezen viselhető feszültséggel jár mindannyiuk számára. Veszekedéseik visszatérő témái: János mikor fogja befejezni végre a beépített szekrényt, ami már két éve ajtók nélkül tátong? Renáta miért nem tart nagyobb rendet a nappaliban, ahol állandóan műanyag katonák seregei és plüssállat-családok nehezítik a szabad közlekedést? Renáta úgy érzi, munkája mellett magára marad törekvésével, hogy a házból és a benne található tárgyakból jóleső családi otthont  alakítson ki.. Jánost egyre inkább lefoglalja a vállalkozása, fárasztja a munkába járás, otthon szeretne pihenni. Néha egy-egy fárasztóbb nap végén rémülten néznek egymásra: mi történt velünk, hogyan lett a közös otthon képéből csatatér? Mi zavarta össze az álmukat?

Hirdetés

Renáta és János tapasztalata sok pár élményével összecseng. Az, ahogyan kezdetben a közös otthonról fantáziáltak, majd pedig elkezdték megvalósítani az elképzeléseiket, és persze az is, ahogy mindeközben korlátokba ütköztek –egyben párkapcsolatuk változásait is jól leírja.. Az otthon tulajdonképpen olyan, mint egy tükör, ami sok mindent megmutat egy család történetéből és jelenlegi realitásából – akár olyan vonásokat is, amiket nem esik jól látni…

Az otthon jelentései

Az otthon pszichológiájával foglalkozó kutatókat ezért is érdeklik az otthon különböző jelentései és a hozzájuk kapcsolódó érzelmek. Mit is szeretnének az emberek megélni az „otthon” élményében? Milyen vágyak, fantáziák és konkrét események fűződnek bennük az otthon fogalmához? És mit tükröznek a valóságos tapasztalatok?Az elmélet és a kutatási tapasztalatok egyaránt arra utalnak, , hogy otthonunkban elsősorban biztonságos bázisra vágyunk, ahonnan elindulhatunk felfedezni a világot, és ahova visszatérhetünk megpihenni, legfontosabb kapcsolatainkat ápolni és önmagunkra lelni. Otthonunk – ideális esetben – annak a képnek is része, amit szívesen megmutatunk magunkról a világnak.–Így öltözködésünkhöz vagy internetes oldalunkhoz hasonlóan az otthon egyben kommunikáció is, hiszen ahogyan használjuk, díszítjük, egyénivé tesszük, az minden látogató számára sok információt hordoz rólunk.Az otthon tehát személyes és személy(ek)re szabott tér, menedék és a bensőséges együttlétek helye. Ahogyan szólásainkban is visszaköszön: „a legjobb otthon”, sőt akár az anyatej ízét vagy a karácsonyi süteményeket megidéző „édes otthon”. De vajon mindenki számára ennyi pozitívumot hordoz az otthon tapasztalata? Mi lehet annak hátterében, ha a negatív érzések, a frusztráció, a szenvedés, a fájdalom érzései kerülnek túlsúlyba? Mennyiben múlik ez az otthon fizikai tulajdonságain (például az elhelyezkedésén, a nagyságán vagy a berendezés minőségén) és mennyiben a benne lakók lelki állapotán és kapcsolatain?

Visszatérve János és Renáta esetére: nehézségeik magyarázata lehetne az is, hogy a gazdasági nehézségek és az időhiány okán befejezetlenül maradt berendezés akadályozza az otthoni jó közérzet megtapasztalását, talán még így is szűk a tér a családnak, vagy egyszerűen belefáradtak az építkezésbe, elfogytak az érzelmi tartalékaik. Az építkezés kétségtelenül jelentős stressz lehet mind gazdasági, mind emberi szempontból, de a családok nagyon eltérő módon bánnak ezzel a„traumával”. Az otthon fizikai környezetének kialakítása sajátos egyéni és kapcsolati „egyezkedések” közepette zajlik. A belső párbeszédek és a szülőpár valamint a gyerekek között zajló egyezkedés témája lehet, hogy az otthon terében milyen változtatások kapjanak figyelmet és energiát, és hol lesz az a terület, amihez évekig nem nyúl senki (mint esetünkben az ajtótlan szekrény) – azzal együtt, hogy van olyan családtag, aki egyre inkább szenved a változatlanságtól (itt Renáta, a feleség). Az otthonnal kapcsolatos környezetpszichológiai kutatások tanulságai szerint az otthon élményében szétválaszthatatlanul összefonódik a tárgyi környezet hatása a környezetet alakító családtagok és családi kapcsolatok kölcsönhatásaival. Tehát amikor Renáta nap mint nap keserű pillantásokat vet a beépített szekrény nyitott polcain sorakozó ruhakupacokra, nemcsak a tárgyi rendezetlenség nyomasztja, de felbukkan az az érzése is, hogy férje nem érti vagy nem veszi komolyan az igényeit, és annak homályos sejtése, hogy ha mindez évekig így tud maradni, valami nincs rendben a kapcsolatuk körül sem. Mindez tehetetlenséggel tölti el, és egyre kevésbé érez erőt, hogy összeszedje a gyerekeket a lakás különböző végeiből a nappali rendbetételére … A gyermekek személyisége (és persze otthon-képe) pedig ezekben a bensőséges, hol  nehéz, hol felemelő tapasztalatokban alakul az otthon terében.

A gyermekkori otthon visszatér…

Min múlik az, hogy mit jelent számunkra az otthonunk? Az egyik legfontosabb forrásunk ezen a téren is gyermekkorunk tapasztalata. Persze nem önmagában az, hogy milyen színű volt a fal, vagy hányadik emeleten volt a lakás. Amint láttuk, a fizikai környezet, a tárgyi világ és a téri viszonyok jelentése elválaszthatatlan azoktól a kapcsolatoktól, melyeket felnövekedve megtapasztaltunk. Az öreg komód, ami még a dédikéé volt, és mindig vigyázzba kellett állni előtte Karácsonykor… A hűtőszekrény, amiről a szüleink folyton vitáztak, le kell-e már cserélni vagy sem… A folyosó, amin nem mertünk átmenni éjszaka a gyerekszobából a szüleinkhez, mert féltünk, hogy a sötétben felsejlő tárgyak között valami baj ér.

Mélyinterjúk elemzéséből tudjuk: felnőtt személyek otthonaiban felfedezhető, hogy időről-időre újrateremtik maguk körül gyermekkoruk meghatározó színtereit – és újrajátsszák akkori, megoldatlan konfliktusaikat. János és Renáta családi küzdelmei az otthon körül mélyen gyökereznek eredeti családjaik történetében, s térben és időben is messzire nyúlnak. Renáta édesapja Dél-Európából származott, és amikor úgy döntöttek, hogy magyar feleségével (Renáta édesanyjával) Magyarországra költöznek, egy kis zsákfaluban telepedtek le. Ott nevelték fel öt gyermeküket. Az otthon tapasztalatába Renáta számára beletartozott a „mediterrán” zsivaj, az állandó felfordulás és káosz – de a közelség és az érzelmi összetartozás tapasztalata is, ami olykor a teljes összekeveredésig fokozódott. A testvérek csereberélték a szobáikat, a tárgyaikat, mindenki bejáratos volt mindenhová kopogás nélkül, és gyakran nem lehetett tudni, hogy ki ki miatt vagy ki helyett sértődött meg. De az erdők, a mezők és dombok közelségében ez valahogyan „egész jól elfért”. János családja sváb származású. Szülei mindig kínosan ügyeltek az otthon rendjére, a stílusos berendezésre, és büszkék voltak rá, hogy hozzájuk bármikor betoppanhatott a nagymama, a lakás olyan képet mutatott, amivel nem kellett szégyent vallaniuk. Bútoraikat hosszas megfontolás után válogatták össze, csak minőségi darabokat engedtek be a lakásba. A lakás területe gondosan fel volt osztva a családtagok között: Jánosék anyja a gyerekszobán belül is kijelölte János és öccse „birodalmának” határait (és odafigyelt, hogy mindegyikük maga feleljen saját térfelének rendjéért), a nappali pedig szigorúan a felnőttek felségterülete volt. Renáta és János fiatal házasokként nem sejtették, hogy leendő otthonukkal kapcsolatos közös vízióik megvalósítása során mennyi gyermekkori kimondatlan vágy, elvárás találkozik és ütközik majd a falak között. János számára természetes volt, hogy csak a legjobb minőségű, minden igényt kielégítő szekrényajtók kerülhetnek a hatalmas beépített szekrény elé, így az ő szempontjából „megérte” a hosszas gyűjtés és várakozás, hogy semmiképpen ne kelljen e fontos kérdésben kompromisszumot kötni – amivel valahol belül szégyenbe került volna szülei valós vagy képzelt elvárásaival szemben. Azt viszont nemigen tudta elfogadni, hogy a gyerekek játékai a lakás bármely pontján, a nap bármely időszakában megjelenjenek, és állandó összetűzésben állt feleségével, amiért ő nem fordított elég energiát arra, hogy a gyermekekkel „megszerettesse a rendet”.

A gyermekkori otthon árnyai – fájdalmas tapasztalatok az otthon terében

Az otthon tere sajnos nem minden esetben képes kielégíteni a családtagok érzelmi szükségleteit – akik ilyenkor fájdalmasan küzdenek a biztonságérzés hiányával. Ez a jelenség legerősebben a nők vagy más családtagok családon belüli bántalmazásához kötődik, amely jellemzően szintén az otthon terében zajlik. Az otthoni „mennyország” sztereotip képével ellentétben a nők ilyenkor az otthonukon kívül keresnek és alakítanak ki maguknak biztonságot jelentő helyeket. Az otthoni lakókörnyezet és a családon belüli bántalmazás összefüggéseinek kutatásából tudjuk, hogy a környezet egyes tulajdonságai – például az otthon zsúfoltsága vagy kaotikussága, a személyes terek és elkülönülés hiánya – fokozhatják a bántalmazás előfordulásának valószínűségét. Sokszor maguk a bántalmazást elszenvedő gyermekek is felnőttként hasonló szerkezetű otthonokat alakítanak ki maguk körül, anélkül, hogy tudatában lennének a folyamatnak, a gyermekkori otthon újrateremtésének. Hőseink családjaiban nem történtek ilyen erős traumák, Renáta mégis sokat küszködött kislányként és kamaszként azzal, hogy otthonukban nem volt hová visszavonulnia, nem volt ajtó, amit magára zárhatott volna – sőt az egyik, utólagosan kialakított gyerekszobának egyáltalán nem volt ajtaja. Így a kislány sem fiútestvéreitől, sem apjától nem tudott olyan távolságot tartani, ami számára jóleső lett volna. Kamaszként azután állandó szégyenérzettel küzdött teste és alakja miatt, és nem volt könnyű fogadnia a fiúk közeledését sem. Jánossal közös otthonukban pedig az ő számára egészen más jelentéssel bírtak a hiányzó szekrényajtók, mint férje számára, aki a majdani, csodálatos bútorra gyűjtött. Renátát az ajtók hiánya gyermekkorának otthonára, az ott átélt szenvedésre és tehetetlenségre emlékeztette. Az emlékezés persze nem volt tudatos: a felnőtt otthonban megélt, megmagyarázhatatlan erejű tehetetlenség mögött csak a párterápiás beszélgetések és az otthonok összevetése során leltünk rá a valódi, kiváltó élményre, ami aztán enyhülést is hozott a családi feszültségekben. Renáta a felnőtt, közös otthonukban leginkább a kisbaba számára kialakított legkisebb szobában érezte biztonságban magát. Fantáziájában a kicsi, 3x3 méteres helyiség úgy jelent meg, mint egy vár, ajtaját sokszor be is zárta, amikor a kisbabát altatta. Itt érezte igazán, hogy védett helye van és önmagára talál. A szobáról beszélve felidézte, hogy kiskorában is olyan volt, aki szeretett otthon, a lakás bármely pontján kis várakat, „bunkit” építeni, és oda bebújni. Annak idején ezekkel a kis várakkal tudta leginkább megteremteni magának a védettség érzését. A kisbaba-szoba éppen ezt, a „kis várba” visszahúzódás élményét adta meg számára.

Kísérletek a gyermekkori otthon hiányainak ellensúlyozására

Az otthon kialakításában persze benne rejlik a korrekció lehetősége is: a gyermekkor otthonában megélt, nemkívánatos élmények módosíthatók, ha a felnőtt lakókörnyezetet másként alakítják. A másfajta téri elrendezés például másfajta kapcsolódási módokat tesz lehetővé. Esetünkben Jánosék gyermekkori otthonában anyja hétvégenként rendszeresen „eltűnt” a kis, külön konyhában (amelynek ajtaját gondosan bezárták, hogy a szag be ne jusson a lakásba), míg a többiek a nappali-étkezőben együtt nézték a tévét vagy éppen társasoztak. János gyermekként nem szerette ezeket a helyzeteket, nem értette, miért küldik ki a konyhából, és anyja miért marad a zárt ajtó mögött. Felnőve elhatározta, hogy náluk „egyben” lesz a konyha a nappalival, és így egyben lesz a család is. Mindez szerencsésen találkozott Renáta elképzeléseivel. Renáta gyermekkori otthonában nagy volt a zsúfoltság a konyhában, ahol az étkezőasztal is helyet kapott. A családtagoknak nem volt állandó helyük az asztal körül, aki nem volt elég gyors a leüléskor, annak csak a támlátlan hokedli jutott. Renátának tehát minden vágya volt, hogy saját otthonában a konyha-étkező legyen a legnagyobb és legszebb helyiség, ahol minden családtag méltó helyet kaphat, és nem kell percről-percre felpattanni a gyerekeknek, hogy a hátuk mögött elférjen a mosogató és a tűzhely között ingázó szülő. János és Renáta közösen kialakított, „amerikai konyhás” étkezője és nappalija ilyen módon egyszerre szolgálta a családtagok vágyott közelségének helyreállítását János oldaláról, s a méltóság korábban hiányzó kifejezését Renáta oldaláról.

A gyermekkorban megtapasztalt, a vágyott és a valóságos otthon – hogyan jöhetnek ezek össze?

Ha ennyiféle korábbi tapasztalat, elvárás, törekvés és vágy sűrűsödik össze egyetlen helyen, egyetlen helyzetben, vagyis az otthonnal kapcsolatban, akkor sejthetjük, hogy nincs könnyű dolga azoknak, akik ennek akár csak egy részét is szeretnék harmonikusan megvalósítani. Nemcsak János és Renáta tapasztalata, hogy az otthont sokszorosan „túlterhelhetik” a rá zúduló (sokszor tudattalan vagy kevéssé tudatos) elvárások. A túlterhelődés egyik jele, ha az otthonnal kapcsolatban tartóssá válik a frusztráció érzése, ami persze nagyon gyakran kapcsolati frusztrációt és konfliktusokat is magával hoz. Az az anya, aki kertes házban nőtt fel, de kisbabájával egy panelbe bezárva él, a gyermekkori és felnőtt otthon különbségét feszültséget keltő hiányként élheti meg, és ez a hiányérzet a párkapcsolatára is kivetül. Az életút egyes fordulóin ezért természetes módon megjelenhet a visszavágyás a gyermekkori otthon helyszínére, vagy a törekvés a gyermekkorihoz valamilyen módon nagyon hasonló környezet megteremtésére. Ezt a regresszív igényt kielégítheti a lakás egy-egy részlete is: egy kis zug, egy kilátás a nappaliból a kertbe, vagy egy kedves bútordarab, ami segít felidézni a gyermekkori környezetet. Ha viszont – legalább részben – sikerül kiegyensúlyozni a sokféle belső szempontot és a jelen kapcsolati realitásait, akkor az hatalmas erőforrást, megelégedést és jó közérzetet eredményezhet. János és Renáta életében ilyen kiegyensúlyozó gesztussá vált a kandalló megépítése, aminek ötletére szinte váratlanul, az otthonuktól távol, egy közös táborozás és tűzrakás során bukkantak rá. Ott, a parázs változó fényein tűnődve jöttek rá, hogy ez az a látvány, amely mindkettőjük számára képes megidézni az otthonosság, a kapcsolódás és a biztonság gyermekkori érzéseit. Renátáéknál mindennapos volt a tűzrakás az erdőszéli kertben, Jánost pedig nagyapja tanította tüzet rakni abban a faluban, ahol kisfiúként a nyarakat töltötte velük. Új kandallójuk felidézte ezeket az élményeket – nem csoda, hogy a nappalinak ez a sarka odavonzotta a hazatérő családtagokat, és hamarosan az esti beszélgetések és álmodozások megkerülhetetlen helyszínévé vált. A tűz valóságos fényei és árnyai egyszerre idézték számukra saját gyerekkoruk örömeit és bánatait, és azt is, hogy ezek „elférnek” egymás mellett a jelen kihívásaival, feszültségeivel. S egyben a mindkettőjük és egész családjuk számára jobban vihető közös élet kialakításának esélyét. A kandalló így vált életükben a múlt, a jelen és a jövő otthonainak képviselőjévé. Olyan elemmé, amely körül az otthon terében új családi szokások alakulhattak ki, és elindulhatott a feszültségek kiegyenlítődése. De ez már egy másik történet…

Alternatív nézőpont: az otthon szociológiája

Az otthon mai, általánosan bevett formája nem időtől és tértől független jelenség, ami bárhol a világon érvényes lenne, hanem az elmúlt néhány száz év, azaz a polgári társadalom terméke. Azon a törekvésen alapul, hogy a privát és nyilvános szférákat határozottan külön kell választani, és meg kell teremteni az otthon intimitását. A polgári társadalmak ideálja az lett, hogy a munkahelyeket elválasszák a lakóhelyektől, így a lakás fő funkciójává az lépett elő, hogy a családtagok kényelmes otthona legyen. Ebben a folyamatban az ideális otthon jelentése megtelt nemes – szinte túlzóan nemes – érzelmekkel: mintha minden, ami emberi, csak a magánszférában kaphatna helyet, mintha az otthon lenne az egyetlen hely, ahol az ember szeretetre, természetességre, gondoskodásra, játékosságra találhat. A munka és termelés világa ezzel szemben rideg, kemény és veszélyes része az életnek, ahol nincs sok helye érzelmeknek és intimitásnak.Nyilvánvaló, hogy ebben a szélsőséges formában ritkán tudott létrejönni az elkülönülés, de vágyként és elképzelésként nagymértékben befolyásolta – és befolyásolja ma is – az otthonnal kapcsolatos várakozásainkat. Eközben pedig éppen körülöttünk zajlik egy ellenkező irányú nagy társadalmi átalakulás: a különféle infokommunikációs eszközök használata és az otthoni munkavégzés terjedése révén az otthonban (és róla alkotott képzeteinkben) egyre inkább megjelenik a nyilvános szféra, a munkahelyek pedig gyakran arra törekszenek, hogy „otthonos” tárgyi és társas környezetet biztosítsanak a munkavégzéshez. A szociológiai nézőpontból annyit mindenesetre érdemes tekintetbe vennie az egyedi tapasztalatok iránt érdeklődő pszichológiai megközelítésnek is, hogy a család, az otthon és az intimitás viszonya, illetve az otthon határai társadalmi változások és hatások függvényében alakuló, dinamikus jelenségek.

Martos Tamás PhD – pszichológus, pszichodráma vezető, egyetemi docens,
(Semmelweis Egyetem, Mentálhigiéné Intézet)

Sallay Viola – pszichológus, családterapeuta, egyetemi adjunktus (Semmelweis
Egyetem, Mentálhigiéné Intézet)

Hirdetés
Hirdetés