Vajon mi okozza, hogy nehezen megy a belső feszültségek kezelése? Hajlamosak vagyunk a felgyorsult világra, a fokozott iskolai követelményekre, a rengeteg stresszre fogni mindezt, de érdemes megküzdési oldalról is megvizsgálni, vajon megfelelő készségek állnak-e rendelkezésünkre indulati életünk kordában tartására.

A kezdetek: OÁÁÁ!

Legelső indulataink pusztán a létezés alapvető frusztációiból adódnak: éhesek vagyunk, fázunk, fáj valami. Korlátozott módon adjuk a környezet tudtára, hogy nem kerek a világ, s jó esetben ordításunkra máris érkezik a válasz – a jól időzített anyai (szülői) válasz nemcsak közvetlen igényeinket elégíti ki, de felborzolt kedélyeink megnyugtatásául is szolgál.

A csecsemők ugyanis nem feltétlenül képesek saját elszabadult indulataikat visszaszabályozni – az affektus-szabályozást az anya-gyerek kettős eleinte még közösen működteti, s csak később, a fejlődés során válik belső folyamattá. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a bömbölő, hadonászó gyerek megnyugtatásán dolgozó szülő ösztönösen ráhangolódik a handabandázás ritmusára, intenzitására, és annak megfeleltethető erejű ringatással, simogatással, gügyörészéssel száll be a helyzetbe, majd szépen lassan „letekerve” az intenzitás-szabályzót, a csecsemőt is az elcsendesülés irányába húzza.

Hogy lesz ebből aztán önmegnyugtatás? Idővel a szülő már nem olyan válaszkész, a gyerek kénytelen a már elsajátított készségeit használni, hüppögve visszaevickélni a nyugodtabb tartományba. Az ehhez használt eszközök – saját maguk himbálása, simogatása, az ujjszopás vagy egy párnacsücsök – még a külső megnyugtatás emlékeit őrzi...

Dühöngő totyogók: PUFF! BUMM!

A dackorszak a közvetlen indulatkiélés időszaka. Az önállóságért, autonómiáért folytatott harc során szükségszerűen folyton akadályokba ütközünk, ráadásul a saját hatóerő mámora mellett kénytelenek vagyunk megtapasztalni, hogy a ránk szakadó önállóság olykor ijesztő is lehet. Mit tesz hát egy önérzetes kétéves e viharos korszakban? Nem vacakol, minden frusztrációt közvetlenül lereagál: vérmérséklettől függő hevességgel nekimegy tárgyaknak, embereknek egyaránt. Mivel a helyzetek árnyalt értelmezése még csak korlátozottan áll rendelkezésére, sokszor mellélő, de szándéka szerint indulatait közvetlenül a feszültség forrására zúdítja – az a szerencsétlen egybeesés pedig, miszerint a feszültség forrása sokszor épp az a személy, akitől aztán a megnyugtatást várná, csak fokozza az érzelmi káoszt...

 A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2015. 2. számában olvasható