Jelenlegi hely

Grafománia

Ők az „igazság bajnokai”, akik leveleikben aztán „megmondják”.

Sokféle mániát, kényszert, szenvedélyt, függőséget ismer a pszichológiai és pszichiátria szakirodalom, azonban közülük a grafomániáról, az íráskényszerről – vagy inkább a kényszeres írhatnékról – kevés szó esik. 

Szerző: 

Olyasfajta függőség ez, mint pl. az extrém sportok iránti rajongás, de más addikciókra is emlékeztet. Fizikailag is hasonló tüneteket produkál. Nemcsak maga az írás jelent felfokozott lelki állapotot, de a válaszra való várakozás is. A válaszra, amely szinte soha nem hoz megnyugvást…

Hogy is néz ki a folyamat? Az érintettet kezdi hatalmába keríteni a vágy. A sóvárgás, amit a szakirodalom cravingnek nevez. Ha érzi, hogy nem lenne helyénvaló, próbál küzdeni ellene, de az íráskényszer felülkerekedik. Megírja művét, amelyet meglehetősen öntetszelgő módon kiválónak tart, majd megkönnyebbül, és elégedetten dől hátra. Ez a kielégülés pillanata – ami nem tart sokáig. Ha még mindig tisztában van azzal, hogy talán nem cselekedett helyesen, vagy időközben ráébred erre, óhatatlanul bekövetkezik a bűntudat. De még megmarad a válaszra várás izgalma. A feloldó válaszé. De ezek a válaszok ritkán nyújtanak vigaszt, ritkán oldoznak fel. És akkor jön a kétségbeesés. Ami megint csak bűntudattal és szorongással jár. És ugye, a szorongást oldani kell, amit mindenki a maga által választott „szerrel” vagy cselekvéssel, viselkedési addikcióval enyhít. Így aztán hamarosan jön az új craving, különben is a kapott válaszra felelni kell, illik, szükséges, muszáj. Circulus vitiosus…

Azokról az „amatőr” grafománokról beszélünk tehát, akik minden érzésüket, főleg indulatukat, véleményüket valamiféle régi vagy modern levélformában fejezik ki – mániákusan... Mindenki számára ismerős az ún. „lépcsőházi” gondolkodás, amikor is a megfelelő riposzt csak jóval az adott és megfelelő pillanat után jut eszünkbe. Ez főleg a félszegebb, gátlásosabb emberek számára lehet ismerős, akik utólag „jól tudják”, mit is kellett volna mondaniuk, mi lett volna a legjobb „visszavágás”. De akkor jöhet a levél! Itt van idő átgondolni, megformálni szavaikat, véleményüket, és még az azonnali, esetleg megsemmisítő válasz fenyegető lehetősége sincs jelen, amikor is újabb azonnali riposztra lenne szükség, amire sokan nem képesek. Ó, a levél! Remek kifejezési forma. Átgondolhatom, élhetek kiváló (de csak írásban érvényesülő) verbális képességeimmel. Biztonságban vagyok. Nem vagyok ott, amikor a „művemet” – amit többnyire valóban műnek tekintek, – olvassák. Választ ugyan kaphatok, akár lehengerlőt is, de arra megint ott van az írásbeli reagálás lehetősége, melyben – és csak ebben – tehetséges vagyok. Kisebb a kockázat.   

 

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2015. 1. számában olvasható

A Mindennapi Pszichológia
2018 június–júliusi számában
ezekről olvashat:

Mindennapi Pszichológia 2018. június–július

  • Ismerj el és szeress, bármi áron!

    Az embereket komolyan foglalkoztatja, mit gondolnak róluk, milyenek mások szemében. Ahogy minket látnak, az befolyásolja azt, ahogy viselkednek velünk. Jó okunk van tehát, hogy nagyon is érdekeljen, mit gondolnak rólunk mások. Az élet két fő területén fontos nekünk, hogy minél pozitívabb kép alakuljon ki rólunk: egyrészt a képességeink, másrészt a kedvelhetőségünk kapcsán.

  • Az elengedés művészete

    A fiatal felnőttkor egyik legnehezebb feladata a szülőktől való optimális távolság kialakítása. Sokszor sem a szülők, sem a fiatalok nem tudják, hogy mit is jelent a leválás és az elengedés. A családok életében két intenzív erő vív egymással: az egyik az egyéni elkülönülésért, az autonómia megéléséért vívott harc, a másik a családi összetartásért folytatott küzdelem. Az egyik kifelé tol a családból, a másik befelé húz.

  • Hallgassunk a szívünkre? – Testi folyamataink észlelése, érzelmeink szabályozása

    Elakad a lélegzetünk, mert valamilyen meglepő, rossz vagy éppen jó hírt kaptunk. Történik valamilyen esemény, amire reagálunk. Tudatosan vagy nem, ez mindenképpen valamiféle igazodást, alkalmazkodást jelent. A pszichológia nyelvén: szabályozzuk az érzelmeinket. Ennek módszerei természetesen nagyon változatosak…

  • Történetmesélő állatok

    Megtudjuk-e valaha, hogy mi jár az állatok fejében? Mit hisznek, mire vágynak, töprengenek-e valamin? Hasonlítanak-e a gondolataik az emberi gondolatokhoz – már ha vannak egyáltalán gondolataik? És mi a helyzet a történetekkel? Értik-e az állatok a történeteket? Vannak-e saját történeteik?

ÉS MÉG: Egy parkoló lelke – A főszerkesztő előszava • A pszichológia világaMiért olyan fontos, hogy szeressenek?Az elutasítástól való félelemKiút a céltalanságbólHogyan győzhető le minden szenvedés? A Buddha filozófiája • Tévhitek a mozaikcsaládokrólRejtélyes reklámhatásSokszínű segítőtársunk: a ló • „Virágba borult csillagok” – Népi motívumkincsünk üzenetének felhasználása a művészetterápiában • “Hinni akarunk a csodákban” – interjú Vavrek Zsolt brókerrel • Ez itt a jótett helyeKérdezni, kérdezni, kérdezni? A kérdezés, mint a dominancia álarca • Kongresszusok, konferenciákA pszichológus válaszol

KERESSE AZ ÚJSÁGÁRUSOKNÁL!

Ez is érdekelhet

„Vajon miért tud valaki egy ugyanolyan jellegű traumából felépülni, amiből más nem? Miért lesz valaki egy végtag elvesztése után paraolimpián induló sportoló, nem pedig...

Míg korábban elsősorban a nőket érintette a testképzavar, addig napjainkban már a férfiak körében is egyre gyakrabban

Napjainkban gyakran azt éljük meg, hogy magunkra vagyunk utalva betegséget sejtető, megfejthetetlen panaszainkkal.

A médiában nagy túlzásokkal bemutatott események hatására sok honfitársunk bizalmatlanná, sőt ellenségessé vált a külföldről hozzánk érkezőkkel szemben.

A kritikák és elutasítás minden lehetséges forrását igyekeznek elkerülni, megmenekülve ezzel a lehetséges megszégyenüléstől.

Biztosan ismerünk olyan embert (vagy akár mi magunk vagyunk ilyenek), aki hihetetlenül érzékeny bizonyos hangokra, például amikor valaki hangosan rág, nyel vagy szuszog, és ezt...