Pszichológusok a megmondhatói: a szorongásra való hajlam velünk születik. Akár a C. G.  Jung, svájci pszichoanalitikus által kollektív archetípusoknak nevezett „ősképekre” gondolunk, amelyek a tudat kialakulása előtt rögzülnek a lélekben, és spontán módon hagyományozódnak nemzedékről nemzedékre – akár az egyéni traumák „elfojtására”, melyeket Freud a lélek kínkerülő késztetésével magyarázott. Tény, hogy mindnyájunkban ott lapul – sejtelmes homályba burkolózva – a „tárgytalan félelem” ősi tapasztalata, mely tudattalanunk mélyére temetett tetszhalottként időnként föl-föltámadhat, hogy érthetetlen-nyugtalanító életjeleket küldjön magáról, téveszmék, lelki görcsök, túlzott aggodalmak, kedélyzavarok, kényszercselekvések és/vagy testi elváltozások formájában.

A tüneteket előidéző konkrét okok oly sokfélék, hogy az egyéni variációk számbavétele szinte lehetetlen. Ami az egyik emberben látszólag nyomot sem hagy, az egy másikban üszkösödő sebet üt, s egy életen át kínos-konfliktusos helyzetekbe sodorja az illetőt. Ugyanakkor fontos mutatója egyéniségünknek – a többi emberhez viszonyított „másságunknak” –, hogy miképp birkózunk meg különböző típusú és erősségű szorongásainkkal. Tudniillik akad néhány „alap”-jelenség, amely mindenki életében előfordulhat, és a sikeres vagy sikertelen „trauma-temetés” – a felejtés – lehetősége a személyiség lelki teherbírásától függ.

Talán érdemes az emberi lét időrendjét követve azonosítanunk azokat a szorongást kiváltó, lehetséges kisgyermekkori lelki sérüléseket, amelyek  kiheverhetetlen szorongások formájában a későbbi felnőtt közérzetére, életvezetésére, cselekvési lehetőségeire is kihatnak. S talán érdemes olykor a lélekelemzés elméletében és gyakorlatában járatos József Attila hiteles lírai tanúságára is hivatkoznunk.

*

A legelső lelki traumára senki nem emlékezhet, „kit anya szült”. Hacsak nem próbálja képzeletben fölidézni, mi minden történhetett vele magzatként, az anyaméhben, ahol eleinte zavartalan vegetatív boldogságban fejlődhetett, de ahogy fokról-fokra kinőtte elsődleges lakhelyét, föl kellett számolnia anyjával a testi szimbiózist. A „duálunió” – ideális esetben – a kilencedik hónap után véget ér, mert az életösztön diktálja az „egy test – két lélek” szétválását. A vajúdást azonban mindkét fél megszenvedi.

József Attila önnön világra jöttén eszmélkedve minden bizonnyal számtalanszor újraélte anyja szülési görcseit, amelyeknek ő maga, az öt és fél kilós csecsemő volt az okozója, egyszersmind az „eredménye”. De a szülési trauma emléke mégis eleven maradt azáltal, hogy a költő kettős szerepjáték keretében fölidézte természet-sürgette leválását az anyatestről. Ennek a kölcsönösen fájdalmas élettani folyamatnak a lírai summázata a Nagyon fáj című költemény precíz-empatikus leírása: „A csecsemő / is szenvedi, ha szül a nő. / Páros kínt enyhíthet alázat.”  

Természetesen az újszülött ezután is abban a hitben „növeszti körmét és fogát”, hogy a tápláló anya és ő továbbra is egyek, hiszen a szoros testi kontaktus még hónapokig fönnmarad – és a gyerek a gyöngéden fölé hajló, óriásnak tűnő asszony tekintetében önmagát látja viszont, amikor az a keblére vonja, vagy altatódalt dúdolva ringatja. Az „ehess, ihass, ölelhess, alhass” édeni mindenség-élménye ekkor még zavartalan.

Akik azonban anya nélkül nőnek föl, vagy idejekorán dajkaságra szorulnak, őseredeti veszteségként élhetik meg a váltást; az elhagyatottság érzete pedig kitörölhetetlen nyomot hagy a pótanya gondjaira bízott csecsemőben. Olyasfajta tragédiát érezhet, mint a bibliai Éva, miután Isten kiűzte őt és párját a Paradicsomból… Ugyanakkor az apa-hiányt is megszenvedik a gyerekek – márpedig a háború idején egy egész generáció közös traumája volt a családfő elvesztése. A pótapák vagy nőrokonok gondjaira bízott fiúk önazonosság-tudata alapjaiban rendült meg, és csak keveseknek sikerült az eredendő identitás-mintát nélkülözve stabil személyiséggé válniuk.

De nem kell ahhoz árvának vagy elhagyottnak lenni, hogy az a bizonyos tárgytalan félelem fészket rakjon a gyermek (majd a neurotikussá vált felnőtt) lelkében. Minden újszülött számára riasztó fölfedezés lehet, ha a megszokott életritmust, az ismerős érintéseket, hangokat és illatokat nélkülöznie kell. Megrendítő érzés uralkodhat el a kisdeden, ha túl hamar elválasztják, mert anyja nem tudja (vagy nem akarja) tovább szoptatni, és azontúl újabb és újabb külső tényezők szabályozzák életritmusát.

Ezek a korai frusztrációk a melegágyai a szorongásos félelmeknek. Kiszámíthatatlanná, veszélyessé válik ezentúl a világ; megszűnik az a fajta mindenhatóság-érzés, amely a szeretettel várt kis jövevényt mindaddig eltöltötte. Most már nem ő diktál: ha fölsír, nem kapja föl s ringatja álomba az édesanyja, és ha éhes, nem kap rögtön enni. Külső szabályok határozzák meg a napirendjét, s neki kell alkalmazkodnia a felnőttekhez. Ez pedig nem megy könnyen: ha föllázad, büntetést, megalkuvást, megszégyenülést idézhet elő számára az új helyzet. Ő pedig nem érti – nem is tudná fölfogni –, mitől rendült meg kivételezett családi pozíciója.

A legnagyobb büntetés számára: a szeretetmegvonás. Ha okkal vagy alaptalanul úgy érzi, hogy már nem ő a legfontosabb szülei számára, akik egyedüli támaszai – labilissá válik a lelki egyensúlya. Nem lehet véletlen, hogy éppen a kistestvér születése idején érzi magát fölöslegesnek, magányosnak az addig egyke-kiváltságokban részesült, idősebb testvér. A legjámborabb gyerekben is agresszív ösztönök támadnak ilyenkor a „betolakodóval”, rosszabb esetben önmagával szemben. Ha a szülők nem elég tapintatosak, s nem veszik tudomásul a fokozott törődésért sóvárgó fivér vagy nővér lelki igényeit, a testvérféltékenység életre szólóan eltorzíthatja személyiségét.    

*

Egy személyes példa: kétévesen korengedménnyel írattak be óvodába, mert húgom született, és idős-beteges nagymamámra hárult a gondozásom. Az ovi egyik sarkában külön babaszobám volt, és egész nap szenvedélyesen főztem, mostam, vasaltam a „gyerekeimre”: vagyis pozitív anyai mintaként jelenítettem meg kielégítetlen szeretetigényemet. Rendkívül kötődtem az egyik óvó nénihez, otthon pedig a nagymamámhoz, akit mindenhová elkísértem. Ő volt a bizalmasom. Szüleim iránt a boldogtalan szerelmes viszonzatlan érzelmeivel viszonyultam. Örökké vágyódtam utánuk, de csak vasárnap volt együtt a család, és akkor is a húgomat babusgatták, aki sokkal életrevalóbb volt, mint én. Sokat sírtam emiatt; a szomorúság szinte rám telepedett. Gyakran kértem nagymamát: mondja meg nyugodtan, hogy nem vagyok igazi gyerekük a szüleimnek, csak örökbe fogadtak. Szegény, hiába bizonygatta az ellenkezőjét, nem hittem el. Rendszeresen „világgá mentem”: elbújtam a verandán a ruhásszekrényben, vagy órákig fagyoskodtam a mosókonyhában, egy teknőben feküdve – akár egy koporsóban –, és zokogtam, amiért nem tűnik fel senkinek a hiányom. Nagymamát kivéve: ő azonnal keresni kezdett és mindig megtalált a rejtekhelyeimen.

Húgom iránti féltékenységemből egy rémálom gyógyított ki. Nagy kertes házban laktunk, ahol egy éjszaka, sejtelmes holdfénynél, elvetemült-sötét arcú férfiak lefogták magatehetetlen, óvodás korú kistestvéremet, és egy óriási fűrésszel módszeresen szét próbálták hasítani a szöszi fejét. Iszonyodva ébredtem föl, a sajnálat, a felelősségérzet és a lelkifurdalás furcsa-zavaros-katartikus érzésével. Nem sejtettem még, hogy ez a borzalmas álomkép az én gyilkos vágyaimat vetítette ki. Mindenesetre attól kezdve kihunyt bennem az irigység, amiért őt jobban szeretik, mint engem, mert rádöbbentem: ezentúl az én feladatom megvédeni a kisebbet minden veszélytől. Azóta sem érzek rivalizálási kényszert senkivel: a nálam jobb teljesítményt elismerem, és én is megkísérlem kihozni magamból tudásom legjavát.

Mégis: zárkózott, félszeg, ritkán mosolygó, hallgatag, magánykedvelő kislányként nőttem fel, tele sóvár vágyakkal és komplexusokkal, nehezen leküzdhető bizonytalanság-érzésekkel, melyek éles helyzetekben pánik-reakciókban nyilvánultak meg. Önmagam „orvosaként” úgy próbáltam leküzdeni a félelmeimet, hogy elébük mentem: nem futamodtam meg az erőmet meghaladni látszó feladatoktól. Hiszen ha le tudtam győzni a „zöld szemű szörnyet”, más mutatványokra is képes lehetek. Azóta a munkába kapaszkodom, gyakran erőmön felüli feladatokba bonyolódva – de szorongó alaptermészetemen így sem sikerült teljesen úrrá lennem. Nálam továbbra is hiányzik abból a bizonyos pohárból a fél adagnyi víz…

Gyakran villámcsapásszerűen, látszólag a semmiből érkezve jelenik meg a szorongás a korai felnőttkorban. Az elfojtott szexuális vágyak vagy családalapítási, önmegvalósítási kudarcélmények éppúgy szerepet játszhatnak a tünetek aktivizálódásában, mint a kora gyermekkori traumák. Ha orvoshoz fordulunk pszichoszomatikus panaszainkkal (szapora szívdobogás, vérnyomás-emelkedés, fulladás, tériszony, pánikérzés), a műszeres vizsgálatok alapján rendszerint makkegészségesnek nyilvánítanak, és jobb híján pihenést, lazítást javasolnak – hacsak nem tekintenek szimulánsnak vagy táppénzcsalónak. Fejlett panaszkultúránkkal sikerült elérnünk, hogy immár kormányszinten próbálják megvalósítani a bibliai csodákat: a bénákat járásra, a vakokat látásra ösztökélik, hogy a segélyből élő, hivatalosan leszázalékolt rokkantak mihamarabb találjanak vissza „a munka világába”. Ez a kíméletlenül céltudatos, érzéketlen bánásmód önmagában elegendő ahhoz, hogy mind a betegeken, mind az agyonhajszolt, úgynevezett „egészségeseken” – akik a létszámleépítések korában nap mint nap a munkahelyük elvesztésétől tartanak – eluralkodjék a társadalmi méretű szorongás. Viszontagságos történelmünk amúgy is „gondoskodott” arról, hogy az emberek alapvetően biztonságra törekedjenek, „jobb félni, mint megijedni” alapon.

Elfojtunk – tehát vagyunk. Ezért állíthatta rólunk a József Attilával egyidős Arhur Koestler, Angliába szakadt magyar író, polihisztor és forradalmár, hogy magyarnak lenni: kollektív neurózis…

Talán „föl kéne szabadulni már!”

„Az ám,

Hazám!”

A Spinoza Ház Popper-pályázatának I. díjas írása