Jelenlegi hely

„A kockázatokról és mellékhatásokról...”

Mitől fél a beteg - és mitől tart az orvos?
Gyakori, hogy torz képet alkotunk a bennünket fenyegető veszélyek reális kockázatáról.

„Én azt szoktam mondani a betegeknek, hogy a betegtájékoztatót inkább el se olvassák, mert csak megijednek tőle” – egy orvosi kommunikációs tréningen egy belgyógyász fogalmazta meg ezt a véleményt, s a legtöbb orvos egyet is értett vele. 

Sokan ugyanis úgy vélik, hogy a betegtájékoztatóban felsorolt mellékhatások csak elriasztanák a betegeket a gyógyszer szedésétől, az ott leírt kockázatok nagy része be sem következik, ezért nem is érdemes ezekkel riogatni a betegeket. Egy másik orvos azonban erre azt mondta, hogy a betegeknek mégiscsak joguk van tudni, hogy milyen kockázatokat vállalnak, mert akármilyen kicsi is ezeknek a valószínűsége, mégis bekövetkezhetnek...

Logikusan azt gondolhatnánk, hogy amennyiben kockázatról (és különösen az egészségünk kockázatáról) van szó, mindnyájan a lehető legkörültekintőbben járunk el, és ezért a legbölcsebb döntést hozzuk. Ez azonban gyakran koránt sincs így. Valóban erre törekszünk – de közbelépnek olyan tudattalan gondolkodási mechanizmusok, melyek végül nem a legoptimálisabb döntésekhez vezetnek. Mindez különösen igaz a gyógyszerekkel kapcsolatos döntéseinkre.

Amikor egy új gyógyszerrel találkozunk (vagy találkozik az orvos), természetesen a legtöbb ember minden elérhető információt elolvas a szerről. Ezek általában nagyon szigorú tudományos alapokon – és nagyon sok beteggel kapcsolatos tapasztalatokon – nyugszanak, tehát elvileg kifejezetten megbízható információk. Ennek ellenére az orvosok és a betegek nagy része az első saját (vagy általuk ismert emberrel, pl. hozzátartozóval, szomszéddal kapcsolatos) tapasztalatainak hisz, és nem annak, amelyeket a tudományos közlemények leírnak. Előfordulhat például, hogy valaki elkezd egy fájdalomcsillapítót szedni, ami nem csökkenti rögtön a fájdalmát – talán azért, mert az adott típusú fájdalomra (pl. migrénre) ez a szer nem jó, vagy mert a beteg nem megfelelően alkalmazta és így tovább. Mi ilyenkor az első gondolatunk? Hogy nem megfelelően használjuk? Nem, a legtöbbször: „ez a gyógyszer nem jó…”, pedig valójában annyi történt, hogy most, ebben a helyzetben, ebben a pillanatban nem hatott, de lehet, hogy egy másik alkalommal jó lehetne – ha újra kipróbálnánk, de legtöbbször az első (kedvezőtlen) tapasztalatunk alapján nem próbáljuk ki még egyszer. Sok esetben az új szereket csak a legvégső esetben alkalmazzuk, amikor már semmi sem segít. Ilyenkor nagy valószínűséggel az új szer sem használ, és a fejünkben bekerül a „nem hatékony gyógyszer” kategóriájába – pedig kevésbé súlyos esetekben talán jobban beválna, mint a korábbi, már ismerős szerek. Más esetekben éppen ellenkezőleg: az új gyógyszerekkel akkor kísérletezünk, amikor csak enyhe panaszaink vannak – s mivel ilyen esetben a gyógyszerek hatása sem lesz látványos, a szerek ismét a „nem hatékony gyógyszer” kategóriába kerülnek a memóriánkban. Egyébként is teljesen természetes, az emberi gondolkodásra általánosan jellemző tulajdonság, hogy a rossz tapasztalatok tartósabb és meghatározóbb emléknyomot hoznak létre a memóriánkban, mint a jók.

Mindezen gondolkodási sajátságok miatt az új gyógyszerekkel kapcsolatban úgy az orvosok, mint a betegek általában bizalmatlanok. A bizalmatlanság azonban sokszor nem észérvekkel, hanem valami más, az érzelmekre ható élménnyel oldható fel – nemcsak a gyógyszerek hatástalanságát vagy veszélyeit, hanem a hatékonyságát is sokszor érzelmi alapon értékeljük...

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2014. 6. számában olvasható

A Mindennapi Pszichológia
2018 december – 2019 januári számában
ezekről olvashat:

2018 december – 2019 január

  • Mit kockáztatsz?

    A mai kor embere irtózik a kellemetlenségektől, és – távoli őseivel ellentétben – a mindennapi életben nem is kell veszélyeket vállalnia. S mivel nem tud megküzdeni semmiért, az igazi öröm lehetőségét is elveszítette, írja Konrad Lorenz A civilizált emberiség nyolc halálos bűne című könyvében. Az emberi életet régebben jellemző „nagyszabású hullámhegyekből és -völgyekből alig észlelhető fodrozódás” lett. Ám rengetegen vannak, akik nem elégszenek meg a „fodrozódással”, és önként – ráadásul úgy tűnik, teljesen értelmetlenül – rendkívül kockázatos cselekvésekre vállalkoznak.

  • Párkapcsolati tojáshéjtánc – avagy borderline partnerrel az élet

    A párkapcsolat egy borderline személyiségzavarban szenvedő emberrel leginkább valamiféle tojáshéjtáncként írható le. Partnerének ugyanis olyan feszültségekre és kapcsolati történésekre kell felkészülnie, amelyek nem kevés szenvedést okozhatnak. A viharos párkapcsolati események hátterében (elsősorban) a borderline fél – és valamennyire partnere – korai kötődésbeli és alapvetően kedvezőtlen kapcsolati tapasztalatai állnak.

  • Aikido testnek és léleknek – a béke harcművészete

    A harcművészet szó hallatán gyakran az agresszió, a sérülések jutnak eszünkbe. De létezik egy harcművészeti ág, mely kifejezetten a békét, a nem ártást hirdeti, miközben mégis egy hatékony önvédelmi technika. Az aikidózás elősegíti a testi egészség megtartását, ugyanakkor a lélekre, pszichére gyakorolt hatásai olyan sokrétűek, hogy egyes esetekben már akár hatékonyabb lehet, mint egy pszichoterápia.

  • Rejtett üzenetek a társalgásban

    A rejtett jelentések születésének igazi terepe a társalgás világa. A társalgás sok mindent megmutat arról, milyen emberek is vagyunk – feszültek vagy lazák, körülményesek vagy rámenősek; arról, hogy mi is fontos számunkra, milyen az általános értékrendünk, s épp most a szendvics fontosabb számunkra vagy egy fiú érdeklődő tekintete; és arról is, aktuálisan milyen érzelmi állapotban vagyunk.

  • Virtuális valósággal a medve ellen

    „Hova futsz?” „Üldöz a medve!” – kiáltja kétségbeesetten az emberünk. „Milyen medve?” – hangzik a kézenfekvő kérdés. Főhősünk megáll, hátranéz – és nem ért semmit. „Ha nincs medve, nem kell futni” – gondolja, ugyanakkor érzi testében azt a feszültséget, amely vagy harcra, vagy futásra kényszerítené. Feszült, de fogalma sincs arról, miért.

ÉS MÉG:Mese egy szelfiről – A főszerkesztő előszava • A pszichológia világa • Döntés, választás, sors„A tökéletesség kényszerében élünk” • Anyád lehetnék – Korkülönbség a párkapcsolatban • Függés és függetlenségMi uraljuk a játékot – vagy a játék ural minket? Gyermekek a videojátékok bűvkörében • A ruha teszi – vagy nem teszi – az embert?Tekintsünk máshogy (is) a depresszióra! A karácsonyi nagy zabálás társadalomlélektanaA kávézás pszichológiája • Nézzünk a szavak mögé • Formát adni a lehetetlennek • Kongresszusok, konferenciák • A pszichológus válaszol

KERESSE AZ ÚJSÁGÁRUSOKNÁL!

Ez is érdekelhet

Amikor ugyanis eszik, ő győzi le a világot, ellenkező esetben a világ győzi le őt. És ez hatalmas különbség.

A párválasztással kapcsolatban rengeteg íratlan szabályunk van, mely „előírja”, mi illendő és elfogadható környezetünk számára – ilyen például az idősebb férfi, fiatalabb nő...

A Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének adjunktusa azt is megjegyezte, hogy míg a klasszikus evészavarok

Az évek óta tartó vizsgálat során sikerült azonosítani olyan temperamentumtípusokat, melyek kapcsolatba hozhatók a

Ha valaki tartósan vagy alkalomszerűen fokozott stresszt él át, akkor előfordulhat, hogy „az evésbe menekül”.

A hosszan tartó ülés csökkenti a lábszárakba irányuló véráramlást, ami hozzájárulhat a szív- és érrendszeri megbetege