Jelenlegi hely

Mennyit ér az önbecsülés?

Az önértékelési „játszma” nyertesei és vesztesei
Az önértékelés, mint automatikus belső mechanizmus, fontos alkalmazkodási előnyök érdekében alakult ki

Milyen erősen foglalkoztatja az, hogy „mennyit ér” a személyisége? Amikor tükörbe nézünk (ténylegesen vagy képletesen), azt vizsgálgatjuk: Elég vonzó vagyok?  Elég jó vagyok? Eléggé „értékes” ember vagyok? A tükör pedig hol mások (a világ) „szeme”, hol egy rejtett, belső „bíránk”.

Nem is gondolnánk, milyen gyakran nézünk ezekbe a tükrökbe! „Önértékelésünk” valójában állandóan működik, helyzetről helyzetre felbecsüljük önmagunk – az énünk – értékét.

És mi történik, ha tetszik, pláne, ha nem tetszik, amit a tükörben látunk? Ha pozitív a kép, akkor jelentkezik az „önbecsülés” élménye, ha negatív, akkor pedig az önbecsülés hiánya. Mindkettő érzelmekben fejeződik ki: ha az önértékelés kimenetele kedvező, akkor öröm, büszkeség, elégedettség, ha viszont kedvezőtlen, akkor szomorúság, elégedetlenség, harag, és/vagy szégyen érzése jelenik meg. 

Mivel pedig a viselkedésünk és a pszichés közérzetünk (jóllétünk) szabályozásában az érzelmeknek igen fontos szerepük van, önértékelésünk az önbecsülés érzelmeinek közvetítésével fontos önszabályozó szerepet tölt be...

A svéd Maarit Johnson és az amerikai Jennifer Crocker szerint az önbecsülés egyik formája az, amivel rendelkezünk, a másik pedig az, amire törekszünk.

Önbecsülés, amivel rendelkezünk

Ezt a formát úgy írhatnánk le, hogy önbecsülésünknek létezik egy alapszintje: mintha öröktől fogva éreznénk önmagunk alapértékét. Szinte függetlenül attól, hogy mit teszünk, milyen helyzetben vagyunk, valahol „belül” olyannak éljük meg magunkat, akinek fix pozíciója van egy láthatatlan belső érték-skálán, ami a nagyon rossztól/értéktelentől a nagyon jóig/értékesig terjed. Ez a belső „érték-mutató” mintha különböző kvalitásaink valamifajta globális összesítését mutatná... De miért lesz az alap-önbecsülés annyira stabil? Azért, mert én-élményünk és én-tudatunk kialakulásának kezdeti időszakában jelenik meg. Mivel a személyiség önszabályozásában az énnel kapcsolatos tapasztalatoknak kitüntetett szerepük van,  idegrendszerünk nagy súllyal „raktározza” el az én stabilizálását támogató élményeket Így válhatnak a kialakulóban lévő énre vonatkozó érték-információk is („én” jó vagyok, ügyes vagyok, szerethető vagyok, stb.), egy – részben tudatos, részben tudattalan – általános énképformájában viszonylag szilárd működési mintává az idegrendszerben.

Az alap-önbecsülés későbbi működését úgy kell elképzelni, mint egy vészcsengőt. Ha egy helyzet „működésbe hozza”, – pl. szeretnénk tetszeni valakinek, vagy szeretnénk elnyerni egy jó állást – éles hangon figyelmeztet bennünket belénk vésődött alapértékünkre.

Önbecsülés, amire törekszünk

Az önbecsülésnek nemcsak a fent leírt – viszonylag stabil – formája létezik. Egy másik – sokkal dinamikusabb – mechanizmus is kiválthat önérték-érzést. Arról van szó, hogy a céljainkkal kapcsolatos sikereink és kudarcaink alapján az értékességünk is mérlegre kerül. Szinte mindegy, ki tűzte ki a célt, mi magunk vagy valaki más – ha elértük, önbecsülésünk nő, ha nem, akkor csökken.Ez az önbecsülési forma tehát mindig valami külső feltételtől függ, ezért „feltételes”, „külső”, „kiérdemelt”, stb. önbecsülésnek nevezték el a pszichológusok.

Bár a célkitűzéseinkbe mások normái, elvárásai is belejátszanak, a feltételes önbecsülésnél mégis úgy érezhetjük, mi magunk alakíthatjuk annak szintjét azáltal, hogy teljesítünk-e – avagy elérünk-e – bizonyos külső feltételeket. Ez a fajta önbecsülés tehát sokkal dinamikusabb, mint az alap-önbecsülés, hiszen folyamatosan újabb és újabb célokat állíthatunk, s azok elérésének függvényében folyamatosan változhat önbecsülésünk szintje.

 A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2014. 5. számában olvasható

A Mindennapi Pszichológia
2017 október–novemberi számában
ezekről olvashat:

Mindennapi Pszichológia 2017. október–november

  • Nem szeretek dönteni... – Az elbizonytalanodás lélektana

    Mindennapjainkat apróbb-nagyobb döntések szövik át. Lehet, hogy többségüket nem is éljük át igazán, mert nem töltünk órákat egy hűtőpult felett a gyümölcsjoghurtokat válogatva. Arról viszont többen beszámolhatnának, hogy egy cipő vásárlásakor valóságos beszerzőkörutakat bonyolítanak… Akkor mit mondhatnánk azokról az érzelmi döntésekről, amiket a magánéletünkben, a családi életben, vagy a munkánkkal kapcsolatban kell meghoznunk?

  • Valóban tudni akarom? Test-bizonytalanság-érzet

    Egészségünkkel kapcsolatban számos szituációban átélhetjük a bizonytalanságot: meg akarunk-e bizonyosodni egy lelet eredményéről? Akarjuk-e hallani a diagnózist? Vajon mindig egyértelmű számunkra, hogy egy kezelés jót tesz-e, vagy éppen árt nekünk? A legtöbb embernél a bizonytalanság általában nyugtalansággal jár, ugyanis a megkérdőjelezett dolog értelmezése, igazsága, valósága felfüggesztett állapotban van: amit kétségbe vonunk, „törvényen kívülivé” válik és nehezen kezelhető számunkra

  • Függni a függetlenségtől

    A kapcsolatfüggő mindig szeretni fogja a másikat, bármit is tesz vele – a függetlenségfüggő vagy énfüggő azonban egy idő után nem fogja szeretni a másikat, bármit is tesz érte… Miért ne lehetne a szabadon, szeretetből, valós életcélból választott kapcsolat voltaképpen a komoly belső függetlenség és erő jele? S nem lehet-e, hogy életcéljaink tisztázatlansága mögött, egónk átmeneti hullámainak kiszolgáltatva nagyon is függők vagyunk – csak épp nem a másiktól, hanem önmagunktól?

  • Az elég jó örökbefogadó szülő

    Amikor valaki szülővé válik, számtalan kapaszkodót kap, hogyan is lehet belőle elég jó szülő. Elég jó, hisz Bettelheim írásai óta tudjuk, hogy nem kell a tökéletességre törekednünk… Bár a legtöbb tanácsadói forrás a szülők saját, belső ösztönös megoldásmódjait helyezi előtérbe, egy gyermekét váró pár nemcsak a rengeteg szakkönyvből, hanem az őket körülvevő, jó gyakorlattal rendelkező családtagoktól, barátoktól is sok hasznos tanácsot gyűjthet be arra vonatkozóan, hogyan is kell, hogyan lehet a szülőséget „jól csinálni”.

  • A szkizofrénia – más szemmel. Tévhitek, sztereotípiák – és a valóság

    A szkizofrénia, magyar nevén tudathasadásos elmebetegség nemcsak a pszichiátriában, hanem mindennapos beszélgetéseinkben is gyakran felbukkanó és izgalmas téma. A többségnek azonban nincs módja valóságos képet kapni a szkizofrén betegről, így előítéleteinket mozgósítjuk… Előítéleteinknek természetesen oka van. Ami eltér a szokásostól, idegen, az feltűnést kelt – igyekszünk meg is különböztetni és távol is tartani magunktól. Végül is: ki tudja, mire számítsunk?

ÉS MÉG: Bizonyosság mindenáron? – A főszerkesztő előszava • A pszichológia világa • Kórkép a bizonytalanságrólSzerelmeim és „idegeneim”Betegesen normális? A populizmus pszichológiája • A mai korszellem kedvez a szélsőségeknek?Jelentés az út szélérőlTáncolni kell!Mi mire való? A tárgyakról való tanulás kisgyermekkorban • Vélemény első látásraA leszokás nem akaraterő kérdése!Devizahiteles zsákutcák • Kongresszusok, konferenciák • A pszichológus válaszol

KERESSE AZ ÚJSÁGÁRUSOKNÁL!

Ez is érdekelhet

Az értékek egymásra épülő rendjében a legalsó szint lesz az egyetlen és meghatározó – vagyis azok az „értékek”, amelyek a legegyszerűbb és legközvetlenebb vágyakhoz...

Vajon hogyan alakulnak az egység és különbözőség, illetve az „idegenség” élményei a szerelemben, amikor intenzív a vo

Azok a gyerekek, akik olyan korhatáros filmet néztek, amiben fegyverek szerepeltek, egy kísérlet során hosszabb ideig játszottak a nekik adott hatástalanított fegyverrel, és a...

Azok a csecsemők, akik visszafogottabbak és félénkebbek, kisebb eséllyel hajlandóak arra, hogy új ízeket próbáljanak ki.

Ha egy egész szezont végignézel a kedvenc sorozatodból, garantáltan rosszul fogsz aludni.

Képes-e – vagy akar-e – lemondani az ember arról, ami adott pillanatban jólesne?