Jelenlegi hely

Mennyit ér az önbecsülés?

Az önértékelési „játszma” nyertesei és vesztesei
Az önértékelés, mint automatikus belső mechanizmus, fontos alkalmazkodási előnyök érdekében alakult ki

Milyen erősen foglalkoztatja az, hogy „mennyit ér” a személyisége? Amikor tükörbe nézünk (ténylegesen vagy képletesen), azt vizsgálgatjuk: Elég vonzó vagyok?  Elég jó vagyok? Eléggé „értékes” ember vagyok? A tükör pedig hol mások (a világ) „szeme”, hol egy rejtett, belső „bíránk”.

Nem is gondolnánk, milyen gyakran nézünk ezekbe a tükrökbe! „Önértékelésünk” valójában állandóan működik, helyzetről helyzetre felbecsüljük önmagunk – az énünk – értékét.

És mi történik, ha tetszik, pláne, ha nem tetszik, amit a tükörben látunk? Ha pozitív a kép, akkor jelentkezik az „önbecsülés” élménye, ha negatív, akkor pedig az önbecsülés hiánya. Mindkettő érzelmekben fejeződik ki: ha az önértékelés kimenetele kedvező, akkor öröm, büszkeség, elégedettség, ha viszont kedvezőtlen, akkor szomorúság, elégedetlenség, harag, és/vagy szégyen érzése jelenik meg. 

Mivel pedig a viselkedésünk és a pszichés közérzetünk (jóllétünk) szabályozásában az érzelmeknek igen fontos szerepük van, önértékelésünk az önbecsülés érzelmeinek közvetítésével fontos önszabályozó szerepet tölt be...

A svéd Maarit Johnson és az amerikai Jennifer Crocker szerint az önbecsülés egyik formája az, amivel rendelkezünk, a másik pedig az, amire törekszünk.

Önbecsülés, amivel rendelkezünk

Ezt a formát úgy írhatnánk le, hogy önbecsülésünknek létezik egy alapszintje: mintha öröktől fogva éreznénk önmagunk alapértékét. Szinte függetlenül attól, hogy mit teszünk, milyen helyzetben vagyunk, valahol „belül” olyannak éljük meg magunkat, akinek fix pozíciója van egy láthatatlan belső érték-skálán, ami a nagyon rossztól/értéktelentől a nagyon jóig/értékesig terjed. Ez a belső „érték-mutató” mintha különböző kvalitásaink valamifajta globális összesítését mutatná... De miért lesz az alap-önbecsülés annyira stabil? Azért, mert én-élményünk és én-tudatunk kialakulásának kezdeti időszakában jelenik meg. Mivel a személyiség önszabályozásában az énnel kapcsolatos tapasztalatoknak kitüntetett szerepük van,  idegrendszerünk nagy súllyal „raktározza” el az én stabilizálását támogató élményeket Így válhatnak a kialakulóban lévő énre vonatkozó érték-információk is („én” jó vagyok, ügyes vagyok, szerethető vagyok, stb.), egy – részben tudatos, részben tudattalan – általános énképformájában viszonylag szilárd működési mintává az idegrendszerben.

Az alap-önbecsülés későbbi működését úgy kell elképzelni, mint egy vészcsengőt. Ha egy helyzet „működésbe hozza”, – pl. szeretnénk tetszeni valakinek, vagy szeretnénk elnyerni egy jó állást – éles hangon figyelmeztet bennünket belénk vésődött alapértékünkre.

Önbecsülés, amire törekszünk

Az önbecsülésnek nemcsak a fent leírt – viszonylag stabil – formája létezik. Egy másik – sokkal dinamikusabb – mechanizmus is kiválthat önérték-érzést. Arról van szó, hogy a céljainkkal kapcsolatos sikereink és kudarcaink alapján az értékességünk is mérlegre kerül. Szinte mindegy, ki tűzte ki a célt, mi magunk vagy valaki más – ha elértük, önbecsülésünk nő, ha nem, akkor csökken.Ez az önbecsülési forma tehát mindig valami külső feltételtől függ, ezért „feltételes”, „külső”, „kiérdemelt”, stb. önbecsülésnek nevezték el a pszichológusok.

Bár a célkitűzéseinkbe mások normái, elvárásai is belejátszanak, a feltételes önbecsülésnél mégis úgy érezhetjük, mi magunk alakíthatjuk annak szintjét azáltal, hogy teljesítünk-e – avagy elérünk-e – bizonyos külső feltételeket. Ez a fajta önbecsülés tehát sokkal dinamikusabb, mint az alap-önbecsülés, hiszen folyamatosan újabb és újabb célokat állíthatunk, s azok elérésének függvényében folyamatosan változhat önbecsülésünk szintje.

 A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2014. 5. számában olvasható

A Mindennapi Pszichológia
2017 június-júliusi számában
ezekről olvashat:

Mindennapi Pszichológia 2017. június–július

  • A kudarchoz vezető legbiztosabb út

    „Az okos ember saját hibáiból tanul, a bölcs másokéból”, „Az okos ember más kárán tanul, a buta a sajátján, a hülye pedig semmiből sem” – sokan nőttünk fel ilyen szólás-mondások között. Ám úgy tűnik, mégsem tanulunk – a gyakorlatban csak ismételgetjük ugyanazokat a lépéssorokat a magunk magánéleti vagy munkahelyi mókuskerekében. Kívülről fújjuk, mi fog történni, mégsem lépünk ki a komfortzónánkból, rójuk a megszokott köröket. Vajon véget lehet vetni ennek az ördögi spirálnak?

  • Zene, a titkos manipulátor

    Amikor egy jó zenét hallunk, ösztönösen elkezdünk dobolni a lábunkkal, megváltoztatjuk járásunk ritmusát, élénkebbek vagy éppen nyugodtabbak leszünk. Egész testünk – sőt számos kutatási eredmény szerint légzésünk és szívverésünk is – alkalmazkodik a zene lüktetéséhez. Mi történik ilyenkor velünk? Miért érezzük azt, hogy szinte együtt rezgünk a zenével?

  • Test és lélek – elválaszt vagy összeköt? Temperamentumunk és érzelmi reakcióink

    A modern orvostudomány elmúlt kétszáz évében teret nyert s felerősödött az a felfogás, hogy szervezetünk működését úgy kell elképzelnünk, mint egy gépet, melynek alkatrészei meghibásodhatnak és javíthatók. Ez a szemléletmód olyannyira átformálta a betegségről alkotott képünket, hogy a mindennapi, könnyen hozzáférhető egészségügyi rendszerből teljesen eltűnt a lélek (ill. a személyiség) bevonása a terápiába. Ha valaki „pszichoszomatikus” betegségben szenved, az egyfajta „bélyeget” kap, ami azt is jelentheti, hogy a betegsége nehezen, vagy egyáltalán nem gyógyítható.

  • Kollektív, önkéntes agymosás? Az álhírek szociálpszichológiája

    2016 júniusában az egyik tudományos lap megosztott egy cikket, az alábbi, sokkoló címmel: „Egy tanulmány szerint a Facebook-felhasználók 70 százaléka a tudományos sztoriknak csak a címét olvassa, mielőtt megosztja és kommenteli”. A cikk hatalmas sikert aratott – több mint 58 ezren osztották meg a Facebookon. Annak ellenére is, hogy a cím és a bevezető alatt csak “lorem ipsum” latin töltelékszöveget tartalmazott. És bár jó eséllyel voltak néhány ezren, akik viccből osztották meg, mert értették a tréfát – a többség vélhetően csak azért, mert érdekesnek tartotta a címet. Ahogyan azt a legtöbben tesszük a cikkekkel a social media csatornákon...

  • Az idő reszketése a művészetben

    A művészetpszichológia egyik fontos kérdése, hogy a mű mennyire fejezi ki alkotója aktuális lelki állapotát, mennyire hordozza a művész személyiségjegyeit, életének eseményeit. Az életmű egészét tekintve az a kérdés is felmerül, hogy egyes művek miért „önkifejezőbbek” másoknál, milyen tényezők befolyásolják az alkotó szokásostól eltérő személyes művészi megnyilatkozásait.

ÉS MÉG: Három zsemlye – A főszerkesztő előszava • A pszichológia világa • Mit árul el a hangunk?Akik a hangjukkal játszanak„Nem bírom elviselni, ahogy rágsz!” – a mizofónia • Az Apokalipszis négy lovasa a párkapcsolatokbanNézd, mit mutatok! Így tanul a kisbabaAz önbecsapásról és az üres beszédről„Mi mindent kell tudni?”„Elöl mosolyogsz, hátul izzadsz”Camino – Út az ismeretlenbeA férfi-nő kapcsolat drámái - A Pillangókisasszony történetének története • Aki időt nyer, életet nyerAz emlékezet fejlesztése • Kongresszusok, konferenciák • A pszichológus válaszol

KERESSE AZ ÚJSÁGÁRUSOKNÁL!

Ez is érdekelhet

Hogyan lehetséges, hogy meglehetősen pontosan felismerjük beszélgetőtársunk érzelmi állapotát?

A kép azonban bonyolult, ugyanis képesek vagyunk akár legjobb meggyőződéseink ellenére cselekedni és beszélni.

A kritikát, sértést megfogalmazó személy a legtöbb esetben fájdalmat okoz – illetve akar okozni – partnerének. Ennek oka lehet, hogy neki is fájdalmat okoztak, hogy csalódás,...

Első fecskének lenni, korát megelőzni minden nagy alkotónak, gondolkodónak nehéz.

Anyu hogyan morcos, apu hogyan szigorú, a hugi hogyan nyafka, mi pedig jók vagyunk.

A legritkább esetben fordul elő, hogy azt mondjuk: MOST boldog vagyok.