Ruhátlanul érkezünk. Ártatlanul, tisztán. Így látjuk kisbabánkat, akit boldog örömmel fürdetünk, pelenkázunk és etetünk… Az öröm és a szeretet kifejezése, amikor végigpusziljuk kisfiunk vagy kislányunk gömbölyded testtájait. Ő is évezi ezt – az érintés kölcsönös öröme jelenik meg a pici babában és a szülőben egyaránt… Ahogy nő a gyermek és felfedezi, birtokba veszi a világot, egyre nagyobb szerepet kap a beszéd és a látás, s az érintés szerepe is átalakul… Mire gyermekünk eléri a kétéves kort, már érezzük, hogy intim zónái vannak, amelyekhez csak okkal nyúlunk hozzá. Két-három éves korban fürdéskor a kislányok már maguk mossák meg intim testrészeiket, és ehhez ragaszkodnak is.(A fiúk később érnek.) … A szemérem érzése hétéves korra egészen biztosan kialakul…

A legtöbb családban az eddig leírt „érintési kódex” – bár családonként lehetnek eltérések – normális módon kialakul, és a gyermek igényeit figyelembe véve formálódik. Az általam vizsgált óvodáskorú gyermekek (szinte kizárólag kislányok) azonban olyan élményeket éltek át, amelyet a szexuális abúzus fogalmával írunk le, és amely magában foglalja a gyermek intim zónájának különböző módokon történő megérintését – sok esetben a férfi elkövető nemi szervével való érintkezést. Mi történik ilyenkor, hogyan jöhet ez létre egy férfi családtag (apa, nevelőapa, nagypapa, élettárs) kezdeményezésére? A jelenséget már 1928-ban leírta egy magyar pszichoanalitikus, Ferenczi Sándor. Tanulmányának címe: „Nyelvzavar a felnőttek és a gyermek között.” Kifejti, hogy a gyermek gyengédségre vágyik, de válaszul a felnőttek szexuális reakcióját váltja ki. „A felnőtt, szülő, vagy rokon, vagy bizalmi személy inceszt csábítása sokkal többször bekövetkezik, mintsem gondolnánk…”

Ezekben az esetekben nem a szó szoros értelmében vett nemi erőszakról van szó, hanem a játék és a szeretet jegyében elkövetett – hát mondjuk ki: bűncselekményről. A gyermeknek ez olyan traumatikus élmény, amit nem tud könnyen feldolgozni, többek között azért, mert a titok és a szégyen tapad hozzá. A traumáról szóló irodalom részletesen leírja, mi megy végbe a gyermek lelkében és milyen következményekkel jár az, ami vele történt. Az a szülő (vagy szülőszerepben levő személy), akitől biztonsága, egész élete függ, és akihez ragaszkodott, olyat tett vele, ami neki nem volt jó. Az, hogy ami történt, titok, abból a helyzetből is érzi, ahogyan az érintkezés megtörtént (elvonulnak vele egy külön szobába, az esemény alatt nincs jelen sem a másik szülő, sem más családtag, az ajtót becsukják, lehúzzák a redőnyt, stb.) Sokszor az elkövető meg is kéri, hogy ne beszéljen arról, ami történt, mert: „Kislányom, ez a mi titkunk!”. A legfőbb visszatartó erő, hogy a gyermek mégis beszámoljon a történtekről a másik szülőnek, a szégyen érzése. A gyermek saját magát érzi beszennyezettnek – úgy éli meg, mintha ő tett volna „valami rosszat”. Saját magát hibáztatja a történtekért!

.…Az elkövető személyiségében általában nem találunk olyan patológiát, amely arra mutatna, hogy ő egyszer (vagy többször) kicsiny gyermekével ilyet tesz. Úgy képzelhetjük el, mint akinél – a gyermek szeretetteljes közeledésére – a „gátlás-kapcsoló” nem kapcsolódik be. A gyermek testét szexuális ingerként „használja” és így reagál rá. Annyiban nagyon is intelligens, hogy tettét „becsomagolja”, játék- és szeretet-megnyilvánulásként „adja el” gyermekének – így az nem sír, nem tiltakozik, részt vesz az apafigura által felkínált játékban. Az elkövető – mivel élvezi a szexuális játékot – nem figyel arra, hogy a gyermek lelkében mi játszódik, mi játszódhat le. Lehet, hogy közben az a bizonyos kapcsoló mégis jelez, de akkor már késő, megtörtént a gyermek abuzálása. Ekkor már csak egy dolog jár az elkövető fejében: semmiképpen se tudódjon ki, ami történt! Pontosan tudja, hogy amit tett, az bűncselekmény, és börtönbüntetés jár érte. Ettől kezdve minden szinten a tagadás és a védekezés jellemzi viselkedését. Könnyű helyzetben van, mert nincsenek tanúk, és az okos, szavahihető felnőtt elmondásával szemben csakis a kicsi (= buta, nem szavahihető) gyermek elmondása áll…

 A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2014. 1. számában olvasható