Jelenlegi hely

Holtpont

Volt-e küldetésem, vagy csak ide-oda sodort a szél?
Szerző: 

  „Az ember egész életében élni tanul,
 s ami még meglepőbbnek tetszhet...
 az ember egész életében készül a halálra.

                             (Seneca: Vigasztalások)

 

Hideg, szeles késő őszi délután volt, a nap hanyatló sugarai félve bújtak elő a felhők mögül, hogy opálos fénybe burkolják a haldokló tájat. Egész nap rosszul éreztem magam, különös rezignáltság vett erőt rajtam, megérintett az elmúlás, létem végességének gyötrő, fojtogató élménye. Az utóbbi időben egyre gyakrabban éreztem a halál közelségét – lelki egyensúlyom fenntartása érdekében próbáltam valamilyen elfogadható szellemi, metafizikai viszonyt kialakítani vele. Néha elképzeltem, milyen az a hely, hova senki sem jut soha kétszer...

Az a bizonyos hetedik érzékem, mint általában mindig, most is előre jelezte a bajt. Hirtelen feszítő nyomást éreztem a mellemben, összegörnyedtem, kivert a veríték, levegő után kapkodtam – semmi kétség, a közeledő szívinfarktus jeges, szúró fájdalma járta át testem. Tudtam, hogy eljött a vég, nincs tovább, a semmi közepén, a halál várótermében állok, Kháron ladikjára várva, hogy átvigyen a túlsó partra.Ahalálfélelemnél is jobban nyomasztott az érzés, hogy  úgy  kell meghalnom, hogy nem  tudom, ki is voltam én, mi végre éltem eddig, volt-e értelme az életemnek, vagy csak ide-oda sodort a szél?

Kis idő múlva megnyugodtam – amilyen váratlanul jött, olyan gyorsan enyhülni kezdett a feszítő nyomás a mellemben, a testem súlytalanná vált, szinte lebegtem, a fájdalom elmúlt,  a lelkemben nyugalom és béke honolt. Alkonyodott, mikor átléptem az élet és a halál keskeny mezsgyéjét, a túlsó parton látszólag békés táj fogadott. Tétován elindultam az ismeretlen úton, mely hitem szerint egy másik dimenzióba vezetett – közben azon tűnődtem, miért nem ismertem fel időben ellentmondásos személyiségem tudatalatti mélységekbe nyúló negatív kódjait. Most már késő, lezárt életem valóságát soha többé nem írhatom át, és nincsen mód lelki térképem újrarajzolására. Kavargó gondolataimból fel sem ocsúdtam, máris ott álltam a nagy Itész előtt, hogy megmérettessek Az én Istenem szenvtelen arccal nézett rám, tekintetéből sem haragot, sem irgalmat nem lehetett kiolvasni. Hideg csend ülte meg a levegőt, úgy éreztem, órák teltek el így, majd hosszú hallgatás után megszólalt.

– Nézzük a leltárt, milyen ember voltál?

Hiú, sértődékeny, örökké elégedetlen, cinikus, szorongó, pesszimista, önmarcangoló és csalódott – soroltam egymás után a nem túl hízelgő jelzőket.

– Amint látom, meglehetősen szánalmas emberképed hozadéka, de értékelem az őszinteségedet – jegyezte meg az Úr. – Mégis, mit tudsz felhozni mentségedre? 

– Félek, Uram, hogy túl sok minden nincsen a tarsolyomban, tartok tőle, hogy amit sebtében összehordok, az is csak reménytelen magyarázkodásnak tűnik a szemedben. Az utolsó szalmaszálba kapaszkodva megkísérlem megvilágítani nárcisztikus személyiségem mozgatórugóit.

Uram, teremtőm, amikor megszülettem, a mindenség közepébe – az én világomba – helyeztél engem, hogy kedvem szerint éljek, látszólag szabad akaratomra bízva alakítsam, formáljam nekem tetsző önmagamat. Tudom, hogy nem mentség boldogtalan gyermekkorra hivatkozni, azért megemlíteném: az én világom, ahova születtem, nem a könnyű álmok világa volt. Szegény család nyolcadik – nem kívánt – gyermekeként láttam meg a napvilágot, az indián horoszkóp szerint a hulló falevelek évadjában, egy esős, viharos őszi délutánon estem át életem első nagy válságán, az őstraumán. Buddha tanítása szerint vágyaim teremtették testemet. Lelkem titokzatos földi utazása azon a késő őszi délutánon kezdődött – öltöttem emberi formát –, amikor az anyagi világot kívántam érzékelni. A természet örök törvénye vágyaim alapján ítélt lelkemnek testi rabságot mindaddig, amíg meg nem értem a születés és a halál örök körforgását. Létem megélése izgalmakkal, titkokkal és kihívásokkal teli utazás volt. Érzéseim, gondolataim, választásaim csak rám jellemző mintázata különböztet meg másoktól.  Önmegvalósítási késztetéseim – autonómiára, összhangra, teljességre törekvésem – végigkísérték egész utamat. Sajnos az életem kezdetén felvett, kódolt irányok olyan pályákon indítottak el, amelyre ha már ráálltam, nem volt mód megváltoztatni őket. A lázasan keresett sokféleség mellett tudat alatt mindig egy feltételezhető szimbiotikus egység felé vonzódtam.

Cselekedeteim rugóiban egyfajta vezérlő, normatív eszmét kerestem és követtem, melyet a rendezettség képében véltem felfedezni. Vágyaim, álmaim egyaránt a jövő felé fordították tekintetemet, olyasmire törekedtem, ami értékessé teszi életemet.  Reménytelennek tűnő szélmalomharcaim a lelkem mélyén dúló ellentétes erők küzdelmének torz szüleményei voltak. A dolgok lényegéhez csalóka érékelésem útján nem mindig fértem hozzá, ilyenkor létem valóságát hamis illúziókkal takartam el. – Az elmondottak tükrében, be kell látnod Uram, hogy rosszul programoztál engem.

– Közönséges földi halandó, ne merészelj engem bírálni, vedd tudomásul, a program jó volt, te rontottál el mindent!

– Ha így van, akkor miért teremtettél ennyire törékeny lelkűnek?

– Azért, te ostoba, hogy megvilágosodj, és időben rájöjj arra, hogy a túlzott énesség tönkreteszi a lelkedet!

– Amint látod, nem jöttem rá, akkor hát ki a hibás, Te vagy én?

– Úgy látom, most sem fogod fel reménytelen helyzetedet és tovább feszíted a húrt!

– Nem akarok akadékoskodni, de Te tudod legjobban, Uram, hogy énem fejlődésében minden korábbi tapasztalat, élmény rejtett vagy kinyilvánított módon jelen volt, hatásuk nem múlt el nyomtalanul, hanem bevésődött az idő szekvenciájában megélt történésekbe. Hiú, sértődékeny, magas lángon égő, de gyorsan kihunyó, lelki kielégületlenségre kárhoztatott, ellentmondásos személyiségként éltem. Kompenzációs kísérleteim – szerelem, munka, teljesítmény – hatalmas energiákat emésztettek fel, ennek ellenére soha nem váltak az öröm és a boldog kielégülés forrásává. Negatív énképem, ambivalens kötődéseim, labilis érzelmi töltéseim – nyugtalanság, elvágyódás, cinizmus, szorongás – tudatalatti vágyaim elfojtott késztetéseiből eredtek  Spontán, reperatív erővel kikényszerített lelki instanciáim  maradandó nyomot hagytak törékeny életvilágomon. Visszatérő kríziseim pesszimista, megsebzett emberré formáltak az évek során. Kényszerűségből szült kompromisszumaim – munkahely, magánélet, karrier – nem vittek el a lelki öngyógyulás felé.

– Amit itt előadsz, szánalmas freudi ösztön-én szindróma. Észre kellett volna venned, hogy az érzékiségre épülő hedonizmusod zsákutca.

– Ha így látod, Uram, miért nem segítettél? Netán örömet okozott neked szánalmas vergődésem? Szerinted ez az Atyai törődés? Uram, a mérlegelésnél vedd figyelembe, hogy már a kezdet kezdetén hiú vágyakat oltottál belém. Ami gyermekkoromból hiányzott, arra egész életemben vágytam – illetve próbáltam elérni, de nem sikerült. Azért nem sikerült, mert habitusomat, hit-, érték- és normarendszeremet a gyermekkoromból örökölt szűk valószínűségi oksági határok károsan befolyásolták. Születésem pillanatában sokágú megfosztottságba taszítottál – tudom, a Te szemedben e rideg valóság is olcsó mentegetőzésnek tűnik. Csodálkozol, hogy hiányzott belőlem a könnyedség, a természetesség, a stílus, a tehetség, a kiemelkedő tudás, vagyis a kiválóság modellje? Erőmből csak tagadásra, kompenzációra jutott. Az élet nagy játszmáiban adódó lehetőségekről általában lemaradtam, mivel életem fontos fordulópontjain sorozatosan rossz döntéseket hoztam. Többnyire rosszul mértem fel lehetőségeimet, ezért a jobb, a más, a kiteljesedett élet csak örök illúzió maradt számomra. Most már tudom – ne is tagadd – hogy szórakoztál velem, látszólag erősítetted az énemet, hogy jeges hegycsúcsokban teljesedjen ki ordító magányom.

Ezek után ne lepődj meg azon, hogy tárgykapcsolati játszmáimat, szociális érintkezéseimet is nagyfokú ambivalencia jellemezte. A szerelemben is az összebújás és eltávolodás kétféle kínja – a sündisznó effektus: az érintés megsebez, az izoláció bénít – feloldhatatlan dilemmája, az egyensúly megtalálásának képtelensége gyötört. Egész életemben meleg, szeretetteljes kapcsolatra vágytam, ám ha nagyritkán elértem, idő előtt összetörtem, mert előre féltem attól, hogy úgyis elveszítem.  Könnyen sebezhető volt a lelkem, mivel korai és fájó élményeim voltak a kiszámíthatatlanságról – ha rám törtek e nyugtalan érzések, nehezen tudtam visszanyerni lelki egyensúlyomat. Minden bizonnyal anyám – csecsemőkorban belém oltott – megtört lelke tükröződött szorongó, bizonytalan felnőttkori énemben.  A sors különös iróniája, hogy kicsi, apró vágyaimat többnyire akkor értem el, amikor már igazán nem jelentettek örömet nekem, ezért a megelégedettség érzése nálam soha nem működött.  Mélyről indulva, örökös hátrány-kompenzációval telt az életem.

Uram, teremtőm – mint egy kísérleti állatot – folyamatosan frusztráltál.  Kétes labormunkádnak az lett az eredménye, hogy gyakori sértődöttségeimmel, negatív érzelmeimmel és nehezen fékezhető impulzív magatartásommal tönkretettem környezetemhez való harmonikus kapcsolatomat. Hiába érzékeltem a cselekedeteimben visszatérő működési zavarokat, hiányosságokat, amikor újra döntenem kellett, ugyanazokat a hibákat vétettem, vagy olyan zsákutcába tévedtem, melyek nem vezettek sehova.

Soha nem egyengetted az utamat, most számon kéred tőlem tévelygéseimet? A helyes ösvényt szinte soha nem találtam, amikor meg kellett volna állni, továbbmentem, amikor érdemes lett volna elindulni, megálltam. Kielégületlen  vágyaimat  hiába próbáltam leválasztani valódi életem történéseiről,  nap mint nap kísértettek, zavartak és nyugtalan álmokat okoztak. Személyiségem két különálló énjét, az eszemet és az érzelmeimet nehezen tudtam összeegyeztetni. Stabil identitást nélkülöző, túlterhelt énem az idő múlásával a társadalmi kötelékektől is egyre jobban szabadulni kívánt, ezért állandóan zaklatott, feszült és számonkérő volt, mivel soha nem kaptam meg azt, amire vágytam: a biztonságot, a sikerességet, a megelégedettséget és a boldogságot.

Uram, rossz szerepet osztottál nekem, nem gondolod, hogy körültekintőbbnek kellett volna lenned? Utólag nem akarok okoskodni, egy triviális szerep – be kell látnod – jobban illett volna hozzám! A hibás szerep miatt az egész életem olyan volt, mint egy őrült játék, melybe véletlenül belecsöppentem, a játékszabályokat nem én határoztam meg, szinte semmiről sem dönthettem, legfeljebb elviseltem a következményeket. Gyermekkoromban anyám akaratának rabja voltam, mikor felnőttem és átvehettem volna életem irányítását, már el volt döntve minden, ki volt jelölve az út, ami ezután jött, csak reménytelen, sziszifuszi sziklagörgetés volt.

Tudom, Uram, hogy színed előtt a bűnös léleknek nincsen joga kérdezni, de mégis bátorkodom előhozakodni azzal, hogy miért teremtettél ilyen szerencsétlen dilettánsnak, miért oltottad lelkembe a nagyravágyás kínzó fullánkját, ha nem adtál hozzá kellő tehetséget? Talán az volt a szándékod, hogy egész életemben szenvedjek? Gratulálok, ezt sikerült elérned.

– Ne merészelj engem bírálni, te ostoba!

– Nem értem, Uram, ha már ilyen szánalmas képmás sikeredett belőlem, miért nem adatott meg nekem a lelki szegények együgyű boldogsága?

– Nem vagy abban a helyzetben, hogy bármit is számon kérj tőlem! – figyelmeztetett az Úr.

– Úgy emlékszem, azt tanultam a kis katekizmusban: azért jöttem a világra, hogy Téged szeresselek és örömet leljek benned és Te énbennem. Életutam egymást követő eseményeinek lidércfényében – Te is láthatod – nem sok örömünk volt egymásban…

– Így igaz – felelte az Úr. – Utoljára figyelmeztetlek, ne feszítsd túl a húrt, és ne élj vissza végtelen türelmemmel, szigorúan a feltett kérdéseimre válaszolj! Lassan a megmérettetés végére érünk, eddig nem áll túl jól a szénád. Lásd végtelen irgalmamat, könnyebb kérdést adok neked. Fel tudsz legalább tíz boldog percet mutatni az életedből?

A váratlan kérdéstől teljesen pánikba estem. Tíz boldog, önfeledt, felejthetetlen perc, mi lesz, ha ennyi nem jön össze? Szorult helyzetemben megint elkezdtem mentegetőzni.

– Uram, Teremtőm, effajta számadásra nem készültem, azt hittem, bűneimről és gyarlóságaimról kell számot adnom, melyekből elég sokat összegyűjtöttem földi létem során. Nem gondolod, hogy túlságosan sokat kérsz tőlem? A boldogság a szerencsés csillagzat alatt született emberek jussa, én rossz helyre születtem, nekem az örömből nagyon kevés jutott. Te tudod, hogy sokféle boldogság és boldogtalanság van, én mindig féltem a boldogságtól is, mert ha nagyritkán elértem, hamar összetörtem. Ezért tudat alatt azt tettem, ami tökéletesen hozzásegített ahhoz, hogy boldogtalan legyek. Ha az a boldogság, hogy tudatosan lázadok a sorsom ellen, és emelt fővel cipelem életem keresztjét, vagy az, hogy ha szenvedek is, merem végigcsinálni, hiszen a sorsomat nem kerülhetem el, a párkák fonalát nem én szövöm és szakítom el – akkor bizonyára voltam boldog. Hiszen míg éltem, fejleszthettem elmémet, jellememet, választhattam pályát, munkahelyet, feleséget, célt, eszmét, hitet, de mindezt valójában én döntöttem el – vagy egy belső, előre determinált genetikai kódot hajtottam végre, melynek játékterét színezhettem, de a lényegbe nem volt  beleszólásom.

Bocsáss meg, Uram, hogy ismételten emlékeztetlek arra: a te teremtményed vagyok, ennyiben a Te felelősséged is, hogy boldogtalanságra kárhoztatott kontárként éltem az életem. Ezek után boldog perceket számon kérni tőlem nem tűnik cinizmusnak?

– Utoljára szólok, ne merészelj még egyszer engem bírálni! Itt csak én kérdezhetek, neked  már semmibe  nincsen  beleszólásod! – utasított ismételten rendre az Úr.

– Miért, korábban volt? – ezt már csak magamnak motyogtam, hogy ne hallja a Teremtőm, nem akartam tovább rontani reménytelen helyzetemen.

 – Az utolsó szó jogán arra válaszolj, mi végre éltél a világban? Jól jegyezd meg, több lehetőséged nincsen a magyarázkodásra, ezért fontold meg, hogy mit beszélsz!

– Látod, ezt én is szeretném tudni. Félek, erre a kérdésre sem tudok igazán megnyugtató választ adni, pedig sokat gondolkodtam azon, hogy volt-e küldetésem, vagy csak ide-oda sodort a szél? Talán azért éltem, hogy feladataimat teljesítve, tisztességesen elvégezzem azt a munkát, amelyet rám róttál – vagy a genetikai kódomba jól-rosszul be volt programozva. Önbecsülésem miatt a rám osztott szerepet – a gyakran reménytelennek tűnő küzdelmet – akkor is vállaltam, ha már nem is láttam a gyümölcsét, remélve azt, hogy utolsó tudatos percemben érzem: talán mégis érdemes volt végigcsinálni, mert hagyok valami nyomot magam után. Egész életem illúziók, hitek, tévhitek és vakhitek kusza láncolatából állt.   Hiszem, hogy csak a testem hal meg, a lelkem tovább él. Tudom, hogy nem csak azóta  létezem, mióta megszülettem, az összes előző énemnek megvan a lenyomata bennem.  Ha végiggondolom az őstraumától késő őszbe érő életem sok-sok kínját és néhány szép szivárványhídját, nem hiszem, hogy lenne erőm még egyszer ugyanígy végigcsinálni. Ítéletedre várva ez az érzés nyugtalanít legjobban. Tőled tudom, Uram, hogy küzdelem nélkül nincsen élet – akarok valamit, törekszem valami felé, még akkor is, ha  soha nem érem el. Élettervet soha nem készítettem, céljaim hiú vágyaimból eredtek, melyek többnyire légvárakra épültek, ha valamilyen talmi vágyam mégis kielégült, már semmit sem ért, mert mindig az odavezető út érdekelt igazán. Mentális erőim fundamentumai – hit, remény szeretet, bölcsesség – életkríziseim során komolyan sérültek. Későn jöttem rá arra az igazságra, hogy amilyennek tartjuk magunkat, olyanná is válunk. Sok tőről fakadó hiányosságaimat hiába próbáltam kétségbeesetten kompenzálni, az ördögszekérből képtelen voltam kilépni. A temérdek gond, az élet hajszái, kudarcai, mindennapi kínjai, bajai elidegenedett emberré tettek, ezért életem alkonyán sem találtam meg azt az integritást és  elfogadó megértést, mely  az élet végességébe való bölcs belenyugvást adja. Az utolsó leheletemig lázadtam a sorsom ellen, életenergiámat a tehetetlen düh és az elégedetlenség emésztette fel. Uram, bocsásd meg nekem, hogy idős koromban, a halál árnyékában sem voltam képes aktívan törődni az élettel.

Teremtőm, számot adtam életemről, elkészült a leltár, mint látod, a kétségbeesés és a remény vonatán utazó meghasadt lélekként éltem. Érzelmi viharok és fagyos csendek dúltak nyugtalan lelkemben.Vágyaimból, álmaimból semmi sem valósult meg.  Sok évtizeddel ezelőtt beléptem egy ajtón, mely az ismeretlen életbe vezetett, most kilépek egy másik ajtón, ami szintén az ismeretlenbe visz. Már látom, a legnagyobb bűnöm az volt: nem tanultam meg élni, hogy méltósággal tudjak meghalni – ezzel beteljesült végzetes predesztinációm, úgy halok meg, hogy nem is éltem. Végtelen irgalmasságodba bízva kezedbe adom életem összetört tükörcserepeit. Te döntöd el, Uram, hogy ráléphetek-e a holdsugár-ösvényre – amelyet Bulgakov halhatatlan regényének boldogtalan hősei annyira áhítottak –, és eljuthatok-e az elíziumi mezőkre, a tökéletes nirvánába, a minden egybe, vagy bűneim miatt alacsonyabb rendű létformában kell reinkarnálódnom, hogy magányos prérifarkasként – kitéve ezer veszélynek – vezekeljek, vagy a gyehenna tűzén égjek el, mert könnyűnek találtattam…

 A szerző évtizedek óta foglalkozik az etika középiskolai tanításának kérdéseivel, számos módszertani kézikönyv és középiskolai etikatankönyv szerzője.

Ez is érdekelhet

A szenvedélyes szerelem és a házasság, úgy látszik, lassan és egyszerre tűnik el a modern társadalom horizontjáról.

A kép azonban bonyolult, ugyanis képesek vagyunk akár legjobb meggyőződéseink ellenére cselekedni és beszélni.

Többnyire azt hisszük, hogy el kell gondolnunk az elérendő célt, majd végre kell hajtanunk a döntést egyszer s minden

Van-e magyarázata a lélektannak arra, hogy miért lakoznak lelkünkben teljesen ellentétes érzések egy időben, egyazon dologgal kapcsolatban?

Amikor változtatni kellene, halogatunk, pótcselekvésekbe menekülünk, vagy kitalálunk valamilyen fedősztorit, hogy miért is lehetetlen most belevágnunk valamilyen változtatásba...

Az emberek, bármennyire sokfélék legyenek is, besorolhatók néhány nagy típus valamelyikébe.