Jelenlegi hely

A világegyetem titka a szeretetben

– Fromm a szeretetről
A „világegyetem titka megragadhatatlan”

Az érett szeretet olyan egyesülés, amelynek során az ember nem olvad bele egy másik emberbe, istenbe vagy vezérbe, hanem megőrzi integritását, egyéniségét, önmagát. 

Cikkek: 

Fromm számára a legalapvetőbb kiindulópont: minden ember fő szükséglete, hogy legyőzze a magányt. Azonban mindenkit feszít a kérdés, hogy hogyan? Valójában számos lehetőség adódik az elkülönülés leküzdésére, azonban a legtöbbjük a szociálpszichológus szerint csak pótlék, amely nemcsak káros, de veszélyes is, például a kábítószer, az alkohol vagy a túlhajtott szexualitás, ahol az „orgiasztikus feloldódásban megvalósuló egység” csupán átmeneti. A teljes válasz a személyek közötti valódi egyesülés, a másik személlyel való magasabb rendű összeolvadás megvalósításában rejlik, ami pedig nem más, mint a szeretet. 

 

A szimbiotikus egyesülés formái

Korántsem egyértelmű, mit értünk szereteten, nem értjük-e félre, mit is jelent ez. Fromm szerint akkor érjük jól a dolgot, ha a „lét kérdésére adott választ értjük” szereteten, s nem azokat az éretlen formákat, amelyeket inkább szimbiotikus egyesülésnek nevezhetnénk. Az ilyen egyesülés  kétféle lehet. Passzív formája a behódolás, avagy a mazochizmus, amikor az egyén az elkülönültség kibírhatatlan érzése elől úgy menekül, hogy birtokává, alattvalójává teszi magát egy másik személynek vagy hatalomnak, aki irányítja, de uralja is őt: az ember teljes mértékben aláveti magát. „Ő minden, én semmi, kivéve amennyiben az ő része vagyok” írja Fromm a Szeretet művészetében. Így tudok részévé válni az ő nagyságának, a hatalmának, biztonságának, amellyel ugyanakkor csak azért rendelkezik, mert én felruháztam vele, az én hitemtől duzzad a hatalma. A mazochistának nem kell döntenie, nem kell kockázatot vállalnia, soha nincs egyedül, azonban ez azt jelenti, hogy nem is független: önállótlan és kiszolgáltatott.

A szimbiotikus egybeolvadás másik, aktív formája az uralkodás, avagy a szadizmus. A szadista a mazochistához viszonyítva épp ellenkezőleg, úgy akar elmenekülni magányossága és szorongása elől, hogy egy másik személyt önmaga részévé és birtokává tesz. A szadista azonban éppúgy függ a neki behódoló személytől, ahogy ez utóbbi függ tőle: egyik sem élhet a másik nélkül. A különbség csupán annyi, hogy „a szadista parancsol, kizsigerel, gyötör, megaláz, a mazochista, pedig engedelmeskedik, kizsigereltetik, gyötrődik, megalázkodik”: ők ketten az érem két oldala, egyik sem létezhet a másik nélkül és mindkettő a magány elől menekül Fromm szerint.

 

Az érett szeretet

A szimbiotikus egyesüléssel szemben az érett szeretet olyan egyesülés, amelynek során az ember nem olvad bele egy másik emberbe, istenbe vagy vezérbe, hanem megőrzi integritását, egyéniségét, önmagát. Az ilyen szeretet ismérve a törődés, a felelősség, a tisztelet, az önismeret és a másik énjének megismerése. A szeretet tevékenység, hangsúlyozza Fromm, nem passzív érzelem. „Nem beleesünk, hanem helytállunk benne.” Az fejezi ki ezt a legjobban, hogy szeretni nem elsősorban „kapni”, hanem „adni”. Annak, aki eljutott az érett szeretetig, adni nagyobb öröm, mint kapni, mert az adásban, magában a cselekvésben tulajdon elevenségem fejeződik ki. Ezért írja Fromm, hogy „nem az gazdag, akinek sok van, hanem aki sokat ad”. A pszichológus természetesen nem anyagi dolgokról beszél, hanem a szeretet nyelvéről. Mert mit ad az egyik ember a másiknak, kérdezi: önmagát, önmaga legbecsesebbjét, az életét. Az ilyen ember képes a másiknak adni „az örömét, az érdeklődését, az értelmét, a tudását, a jókedvét, a bánatát – minden kifejeződését és megnyilvánulását annak, ami benne eleven”. Az éretten szerető ember ily módon gazdagítja a másik személyt, s ennek során ő is gazdagabbá válik. Ezért adni annyi, mint egyszersmind kapni is: „A tanárt tanítják a tanítványai, a színészt a közönsége, a pszichoanalitikust gyógyítja a páciense”.

        

A világegyetem titkát megragadni

A szeret felelősség is, de a felelősség könnyen uralkodássá és birtoklássá fajulhat, ha a szetetet nem párosul mindig tisztelettel is. A tisztelet nem félelem vagy csodálat, hanem az a képesség, hogy „valakit olyannak lássunk, amilyen”, hogy tudatában legyünk egyediségének, megismételhetetlenségének, egyszeriségének. Azonban tisztelni csak azt tudjuk, akit ismerünk, ami nem kiismerést, a vizsgálatunk tárgyává való redukálást jelent, hanem azt, hogy a másik személyt képesek legyünk a maga mivoltában látni. Ennek a  tudásnak az egyedül lehetséges útja a cselekvő szeretet, amely meghaladja a gondolkodást: „vakmerő alámerülés az egyesülés élményében”.

A „világegyetem titka megragadhatatlan”, írja Fromm, de az érett szeretet élményében valahogymégis megtapasztalható – ezért érdemes szeretni.

 

Ez is érdekelhet

A szenvedélyes szerelem és a házasság, úgy látszik, lassan és egyszerre tűnik el a modern társadalom horizontjáról.

A kép azonban bonyolult, ugyanis képesek vagyunk akár legjobb meggyőződéseink ellenére cselekedni és beszélni.

Többnyire azt hisszük, hogy el kell gondolnunk az elérendő célt, majd végre kell hajtanunk a döntést egyszer s minden

Van-e magyarázata a lélektannak arra, hogy miért lakoznak lelkünkben teljesen ellentétes érzések egy időben, egyazon dologgal kapcsolatban?

Amikor változtatni kellene, halogatunk, pótcselekvésekbe menekülünk, vagy kitalálunk valamilyen fedősztorit, hogy miért is lehetetlen most belevágnunk valamilyen változtatásba...

Az emberek, bármennyire sokfélék legyenek is, besorolhatók néhány nagy típus valamelyikébe.