Jelenlegi hely

Testünk jelzései

Érezhetünk-e egy olyan testrészt, például egy kart vagy lábat, ami valójában nincs?

Ha megkérdezik tőlünk, hogy „Ki vagy Te?”, szinte biztos, hogy a szerepeinkre, tulajdonságainkra, hobbijainkra gondolunk, s ezek mentén definiáljuk magunkat. Gondoltak-e már arra, hogy „Én tulajdonképpen az vagyok, aki – minden szerepével, tulajdonságaival, reakcióival, viselkedéseivel együtt – ebben a valamennyire változó testben lakik”?

Általában persze nem is vagyunk tudatában annak, hogy a testünk dolgozik: a szívünk pumpálja a vért, dolgoznak a tüdő hörgőcskéi, a bél simaizmai stb. Nem is tudjuk valójában, legalábbis ritkán tudatosítjuk, hogy a testünk milyen olajozottan működik. Hatalmas előnye van ennek: képesek vagyunk másra figyelni, például arra, amit éppen olvasunk. Tudunk gondolkodni, másokkal beszélgetni, nagy terveket szövögetni.

Most induló sorozatunk testi énünkkel – tudatosuló, felismert, esetleg félreismert, néha elutasított jelzéseivel – ismertet meg bennünket

A testsémával, ill. testképpel kapcsolatos izgalmas kérdés: érezhetünk-e egy olyan testrészt, például egy kart vagy lábat, ami valójában nincs, vagy érezhetjük-e azt, hogy ez a kar vagy láb mozog vagy éppen fáj. Jól ismert, hogy amputációt követően nem ritka, sőt inkább általános, hogy a páciensek úgy érzik, amputált végtagjuk még mindig a helyén van, sőt mozog, például integet. A páciensek egy része arról is beszámol, hogy ez a fantomvégtag – vagyis a már nem létező végtagjuk – fáj. Ez a fantomvégtagfájdalom lehet égő, szúró, vagy akár görcsös fájdalom is. Néhányan úgy érzik, hogy lebénult a fantomvégtagjuk, nagyon szeretnék megmozdítani, de nem tudják. Volt olyan páciens is, aki érezte az amputált végtagján a karóráját, vagy az amputál ujján a karikagyűrűjét.

A jelenség értelmezésében az 1990-es évek elején nagy áttörést hozott V.S. Ramachandran, mára világhírűvé vált indiai származású amerikai neurológus munkája. Az egyik betegének egy balesetet követően amputálták a karját, s az operáció után 3 héttel neurológiai vizsgálaton vett részt. A vizsgálat során Ramachandran arra kérte a betegét, hogy csukja be a szemét, miközben egy vékony, vattafejű pálcikával megérintette különböző helyeken a testét. A vizsgálat során különös dolog történt: a beteg az arca bizonyos pontjainak megérintésénél azt mondta, hogy nemcsak az arcán, hanem a hiányzó karján, azaz a fantomvégtagon is érzi az érintést.  Ramachandran, kísérletező ember lévén, kipróbálta, hogy ha vizet csorgat a beteg arcára, az „végigfolyik-e a fantomvégtagon”. Igen, a páciens így érezte.

Hogyan lehetséges ez? Ramachandran szerint csak rá kell néznünk az agy testről készült szomatoszenzoros térképére. Más-más neuronok tüzelnek, azaz mutatnak aktivitást, ha az orrunkat, ha a lábunkat vagy a hasunkat érintik meg. Az ún. szomatoszenzoros kéregben az arc és a kar reprezentációja szorosan egymás mellett van. Normál esetben, ha az arcunkhoz érnek, csak azok a neuronok tüzelnek, amelyek az arcról érkező jelzések regisztrálásában vesznek részt. Hasonlóképpen, ha a karunkhoz érnek, akkor normális esetben csak azok a neuronok tüzelnek, amelyek a karunkból érkező jelzések regisztrálásában vesznek részt. Ramachandran azt feltételezte, s aztán ezt bizonyította is, hogy fantomvégtag esetén az agyban az arc megérintésekor nemcsak az arc jelzéseiért felelős idegsejtek tüzelnek, hanem a kar jelzéseiért felelősek is: vagyis a test agyi térképe átszerveződött!

 A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2013. 2. számában olvasható

A Mindennapi Pszichológia
2017 február–márciusi számában
ezekről olvashat:

Mindennapi Pszichológia 2017. február

  • Ki vagy az álarc mögött? A hamis szelf

    A hamis szelf nem valódi arcunk, sokkal inkább egy álarc vagy pajzs, mely az egyén valós énjét védi. Eközben az álarc mögött lévő személy érzi, hogy érzéseiben, életvezetésében, annak eldöntésében, ki is ő valójában, nem tud valódi lenni… A hamis szelf, mint „védőálarc” elengedése sokszor nagyon nehéz feladat. Hosszú folyamat, melyben az első és alapvető lépés annak kialakítása, hogy az egyén legalább egy fontos kapcsolatában szeretve és érzelmi biztonságban érezhesse magát. Szükséges az is, hogy nyitott legyen saját belső élményei, érzései megfigyelésére, beazonosítására, azaz egyfajta befelé figyelésre, ami sokak számára nem könnyű feladat

  • Önbizalmunk (ál)arcai

    Akinek van önbizalma, annak nincsenek álarcai, csak arcai. Ezekből persze lehet több, elvégre nem vagyunk ugyanolyanok minden egyes helyzetben, amivel az élet megkínál. Akinek azonban nincs önbizalma, tele van és lesz álarcokkal. Nem vállalja az arcát, különféle maszkok, jelmezek, álcák mögé rejtőzik, elkendőzve az igazságot: senki sem tudja, ki ő valójában – önmagát is beleértve. Szerepeket játszik, jobb esetben persze megkap az élettől egy főszerepet, rosszabb esetben azonban csak statiszta a saját mindennapjaiban.

  • A lázadás kora(i)

    „Amikor megéreztem az irodaház-szagot, és megpillantottam az öntudatosan járkáló, ambiciózus 30-as fiúkat és lányokat, konkrétan elkapott egy pánikroham. Úgy éreztem, belehalnék, ha nekem még egyszer egy ilyen helyen kellene dolgoznom. Elég volt.” Kisgyörgy Éva ül velem szemben. Ezen a néven talán nem sokan ismerik, de ha azt mondom: Travellina, máris ismerősebben cseng a név. Travellina az ország egyik legismertebb utazós bloggere, aki főállása szerint utazik, majd beszámol a tapasztalatairól. Éva, azaz Travellina 51 éves, és mindössze öt éve hivatásos blogger. Igen, jól számolják. 46 évesen kezdett új életet.

  • Lejtőn

    Nyilvánvalónak látom, hogy bennem van az, ami ennyire hullámzik, ami mindig visszatér, és szinte egész életemben lebénított, legalábbis, akadályozott gyakorlatilag mindenben – ha nem nyomtam el időlegesen valamivel. Ez a valami lehetett az életerő, az alkohol, a bulik, a lányok/nők – akikkel hiába volt annyi sikerem, valódi kielégülést, öt percnél hosszabb, félelem nélküli örömet, magabiztosságot, szeretetet soha nem éltem át velük. (Őrült szerelmet, önfeladó rajongást, igen.) És, lehetett még ez a valami a kudarc utáni újrakezdés lendülete is, egy-egy sikeres munka, lehetett a pénz, a ház építése, a gyerekeim születése, a velük töltött reményteli idők – de aztán mindig minden kipukkadt, és én zuhantam a mélybe, a sötétbe, a rémületbe.

  • Tömeglélektani folyamatok a virtuális közösségekben

    Az internetes közösségekhez hasonlatos egyéniségvesztést hagyományos, „offline” környezetben – vagyis a való életben – leggyakrabban ún. „nagycsoport-helyzetben”, egy tömeg tagjaként élhetünk meg. Ilyenkor a fentiekhez hasonlóan drámaian csökken az egyén észlelt egyéni felelőssége, mint ahogyan az az érzése is, hogy hatással tud lenni a körülötte zajló dolgokra. A kommunikáció általában szaggatottá válik, elenyészik az egymás szavaira adott visszacsatolás. Általában azok a csoporttagok vannak a leginkább kitéve a csoport irányából feléjük érkező támadásoknak, akik megpróbálják valamelyest fenntartani individualitásuknak legalább egy részét – vagyis valamelyest képviselni saját különbözőségüket, meggyőződéseiket.

ÉS MÉG: Bluggyk – A főszerkesztő előszava • A pszichológia világaKüzdelem a hamis én ellenA felfújt önértékelés – Hamis és törékeny, de legalább pozitív • Elégedett vagy a párkapcsolatoddal? Az attól függ… • Közösségi média és valóság: filterek mögött •A dizájner drogok új világa„Akkor legalább a fájdalmat érzem…” – Önsértés kamaszkorban • A derékfájás mítoszrombolásaFelnőtt színezők tündöklése…A változatosság gyönyörködtet (?) – Tucatnyi költözés és munkahely vár ránk • Mi a közös Garfieldban, a „bogárhátúban” és a kisbabákban? • Kongresszusok, konferenciák • A pszichológus válaszol

KERESSE AZ ÚJSÁGÁRUSOKNÁL!

Ez is érdekelhet

A ló mozgásából eredő rezgő hatások az ún. szimpatikus idegrendszer aktiválása révén fejlesztik a gyermekek tanulási képességeit...

Milyen hatással van a rockzene az orvosok teljesítményére műtét közben?

A látásunkkal csupán a lényegét tudjuk megragadni annak, amit nézünk, a részleteket már nem...

Ha a rendelkezésünkre álló információk azt sugallják, hogy nehezen találunk megfelelő romantikus partnert, nagyobb eséllyel hozunk kockázatosabb döntéseket különféle...

Ez a hormon képes csökkenteni az agressziót és a stresszt, a legújabb vizsgálatok szerint pedig az empátiakészségünk kialakításában is jelentős a szerepe.

Az érzelmet és az értelmet szeretjük két különálló dolognak tekinteni, két hatalomnak, s úgy érezzük, mindkettő a maga törvényei szerint ítél.