Jelenlegi hely

Nem harap?

Ő valami félelmeteset, ijesztőt, IDEGENT lát benne

Ezek az emberek rendszerint semmit nem tudnak a kutyákról, soha nem mentek a közelükbe, soha nem játszottak velük, nem tudják, milyen emberiek, kedvesek, ragaszkodók. 

Sokszor tapasztalom kutyasétáltatás közben, hogy a gyerekek vagy örömmel odafutnak a kutyámhoz, simogatják és botokat dobálnak neki, vagy már az utcasarkon a szülőkhöz bújnak, hogy védjék meg őket. A szülők ilyenkor jellemzően magukhoz szorítják a gyereket, és bizalmatlan, megrovó pillantásokat vetve felém és aranyos, kistestű kutyám felé, megszaporázott léptekkel elrobognak mellettem, miközben nyugtatni próbálják gyermeküket: „jól van, semmi baj”. Olyan is előfordul, hogy a szülő annyira halálra rémül, ha a kutyám megszaglássza a gyerek cipőjét, hogy kétségbeesetten üvöltözni kezd: „miért nem fogja meg azt a ... kutyát?!”, a kicsi pedig sírva fakad. Ilyenkor nehéz mit mondani… Ha biztosítom arról a szülőket és a gyerekeket, hogy a kutya teljesen ártalmatlan, a felnőtt általában vérszemet kap, hiszen védekezem. „Honnan tudjuk mi azt?” Legszívesebben ilyenkor azt mondanám: „Csak rá kell nézni!”. De tudom, hogy csupán olaj lenne a tűzre, úgyhogy inkább hallgatok, pórázra rakom Mukit és elvonszolom, pedig jót játszhattak volna a gyerekekkel. Azért is hallgatok, mert nem akarom a kutyások elleni általános dühöt szítani. Meg azért is, mert én hiába látom a kutyámon, hogy egy félig kölyök, játékos, puha, jókedvű kiskutya, a mamának ezt hiába magyaráznám, ő valami félelmeteset, ijesztőt, IDEGENT lát benne. Lehet, hogy azért, mert egyszer megijesztette vagy megharapta egy kutya. De többnyire már ő is tanulta ezt a félelmet, és most a gyerekének is megtanítja.

Ezek az emberek rendszerint semmit nem tudnak a kutyákról, soha nem mentek a közelükbe, soha nem játszottak velük, nem tudják, milyen emberiek, kedvesek, ragaszkodók. Hallunk olyan történeteket, hogy gazdájuk sírján fekszenek, nem esznek, nem isznak, nem lehet őket elcsalogatni sem onnan. Gyászolnak, mindenüket elvesztették.  És még lehetne sorolni: embereket mentenek, kiszagolják a rákos sejteket, a bombákat, halálos ágyukon vigasztalják a haldoklókat, részt vesznek a pszichoterápiában, felnevelnek bármilyen árván maradt állatot. De azok a szülők, akik átrángatják a gyereküket az utca túloldalára, ha szembetalálkoznak a kutyámmal és velem, mindezt nem tudják. Ezért bizalmatlanok: félnek a képtől, ami a fejükben van. Pedig a bizalmatlanságot nem olyan nehéz feloldani: elég tapasztalatot szerezni arról, ami idegen, és máris nem lesz az…

 

 

 

A Mindennapi Pszichológia
2018 április–májusi számában
ezekről olvashat:

Mindennapi Pszichológia 2018. április–május

  • „Ebből kell kihoznom a maximumot”

    Az évek során rengetegen nekem szegezték a kérdést, hogy kerekesszékkel élhet-e az ember teljes életet – bármit is jelentsen az –, és hogy honnan merítek erőt, mi vitt tovább a baleset után? Kétszínűség lenne azt állítani, hogy az ember élete egy ilyen trauma után nem változik meg, nem lesz nehezebb, de el kell fogadni a megváltoztathatatlant: majdnem meghaltam, de élek.

  • Miért nem járt pszichoterápiába Harry Potter?

    Ha valaki nem ismeri Harry Potter világát, ha nem olvasta s nem látta filmen sem, valószínű, hogy egy-két dolgot mégis tud róla. A történetből Harry olyan kapcsolatait emelem ki, melyek azt mutatják meg, hogyan tudta megőrizni elméjének integritását, épségét, miért nem tört össze és miért nem szorult mentális segítségre az évek során.

  • Filozofáló gyerekek?

    Lehetnek-e bölcsek, szerethetik-e a bölcsességet a gyerekek? A filozófia ugyanis eredetileg a bölcsesség szeretetét jelentette… A filozófia nem olyan, mint például a matematika, ahol gyakran hallunk zseniális csodagyerekekről. Matematikai gyerekzsenik vannak, filozófiai gyerekzsenik nincsenek.

  • „Na, most menjek vagy maradjak?”

    Az évek során rengetegen nekem szegezték a kérdést, hogy kerekesszékkel élhet-e az ember teljes életet – bármit is jelentsen az –, és hogy honnan merítek erőt, mi vitt tovább a baleset után? Kétszínűség lenne azt állítani, hogy az ember élete egy ilyen trauma után nem változik meg, nem lesz nehezebb, de el kell fogadni a megváltoztathatatlant: majdnem meghaltam, de élek.

  • Érzem, ha várom – A test az elmében

    Amikor este mezítláb a hálószobába menet véletlenül belerúgunk a küszöbbe és csillagokat látunk a fájdalomtól, teljesen biztosak vagyunk abban, hogy a fájdalom a lábujjunkban van. Ám egészen konkrétan lokalizálható fájdalmat, viszketést amputáció után is sokan éreznek rövidebb-hosszabb ideig az eltávolított végtagban, ami egyértelműen mutatja azt, hogy a fájdalom az elmében (ha úgy tetszik, az agyban) születik.

  • /ul>

ÉS MÉG: A legreziliensebb ember – A főszerkesztő előszava • A pszichológia világa • Az önbizalomról – kicsit másképp„Naponta elforintosítjuk a hálánkat” – Interjú Oláh Attila professzorral • Reziliencia – a rugalmas ellenálló képesség Erkölcsi dilemmákA leválásról és az elengedésrőlSzilikon, szeretlek!A végzet asszonyaiMit öröklünk és mit nem? – Genetika/genomika és epigenetika 2. • Metabolikus memóriaTANTUdSZ – egészségnevelés kortárs-oktatássalA tiltott gyümölcs tudományaA mesterséges intelligencia és a pszichológia • Kongresszusok, konferenciák • A pszichológus válaszol

KERESSE AZ ÚJSÁGÁRUSOKNÁL!

Ez is érdekelhet

Magyarázkodó, önmagunkat felmentő, passzív mondatok garmadája születik nap mint nap annak igazolására, miért nem mi vagyunk a felelősek saját életünkért, önmagunkért,...

A fiatal felnőttkor egyik embert próbáló feladata a szülőktől való fizikai és érzelmi eltávolodás, az optimálisnak tűnő távolság megtalálása, kialakítása. 

Ahhoz, hogy egy gép átmenjen a Turing-teszten, arra van szükség, hogy az emberek által feltett kérdésekre „emberien” tudjon válaszolni.

Minél hosszabb ideig figyelünk egy arcot, annál valószínűbb, hogy rokonszenvesnek, sőt: vonzónak fog tűnni számunkra.

Nem filmismertető és nem is kritika vár az olvasóra, hanem a barátság extrákkal rövid hazai körképe.