Édességfüggőség – mítosz vagy valóság?

Avagy a brokkolit vajon miért nem kívánom?
fogadalmam ellenére nemcsak egy sort ettem meg, befaltam az egész táblát

Ezek az ételek a jóléti társadalmakban könnyen hozzáférhetővé váltak, s felelőssé tehetők a tömeges elhízásért. Arról nem is beszélve, hogy a környezetünk telis-tele van ételekhez köthető logókkal, képekkel és illatokkal, melyek triggerként aktiválják a dopaminközpontokat, mindaddig, míg az agyunk fel nem szólít bennünket, hogy vegyük meg és fogyasszuk el őket. Olyan ez, mintha egy volt alkoholistának a kocsmában kellene élnie. 

Szerző: 
Dombovits Renáta

Rémképként derengtek fel bennem azok a pillanatok, amikor vacsora után, jóllakottan megkívántam még egy kis csokit, majd fogadalmam ellenére nemcsak egy sort ettem meg, befaltam az egész táblát. Ha Önöknek is vannak ilyen emlékeik, nem feltétlenül kell pszichológust keresniük (bár ma már vannak drogfüggőknél is alkalmazott elveken alapuló, csokoládéfüggőket leszoktató terápiák, sőt, gyógyszeres készítmények is). Az állatkísérletek eredményei ugyanis jól megfigyelhetővé teszik az alapfolyamatokat, ám nem képesek figyelembe venni a bonyolultabb befolyásoló tényezők, mint például az önkontroll vagy a kulturális háttér szerepét. Az előző példánál maradva: nem valószínű, hogy előveszem a csokit, ha éppen karácsony böjtje van, és hívő katolikus vagyok.

Ugyanezt a kérdést tette fel dr. Gene-Jack Wang, amikor kórosan kövér személyek vizsgálatába kezdett. Arra a következtetésre jutott, hogy esetükben a gátlásért felelős agyi területeken csökkent aktiváció tapasztalható, ez lehet felelős azért, hogy nem képesek megfékezni a túlzott cukorfogyasztást. Ezzel párhuzamosan rájuk jóval erősebben hatottak az ízletes falatokhoz köthető tárgyak vagy azok képe, illatuk és ízük,  melyek az étkezést a élvezetes élménnyé varázsolták. Az érintettek így képesek bármit alárendelni az édességevés élvezetének.
Ebből arra következtethetnénk, hogy mindannyian cukorfüggők vagyunk – csak van, aki meg tudja állni, míg mások a túlfogyasztás bűnébe esnek. Ez az elgondolás összhangban van az evolúciós pszichológia azon elképzelésével, miszerint a mai ember vonzódása a csokoládéhoz és a hamburgerhez abból ered, hogy a cukor és a zsír az evolúciós környezetben ritka és fontos táplálék lévén fogyasztásuk elengedhetetlen volt a túléléshez. Mivel ezek az ételek a jóléti társadalmakban könnyen hozzáférhetővé váltak, felelőssé tehetők a tömeges elhízásért. Arról nem is beszélve, hogy a környezetünk telis-tele van ételekhez köthető logókkal, képekkel és illatokkal, melyek triggerként aktiválják a dopaminközpontokat, mindaddig, míg az agyunk fel nem szólít bennünket, hogy vegyük meg és fogyasszuk el őket. Olyan ez, mintha egy volt alkoholistának a kocsmában kellene élnie. Szociálpszichológusok arra is felhívják a figyelmet, hogy az étkezés kapcsolattartásunk fontos része, sőt, az ünneplés elengedhetetlen pontja. Az ételekhez így olyan pozitív élmények kapcsolódnak, mint a karácsonyi vacsora, a születésnapi ajándékok, vagy a sikeres szakmai megbeszélés. Ezek a pozitív érzések később szintén képesek előhívni az evés gondolatát. Milyen születésnap az, ahol nincs torta? Eszünk, ha szomorúak vagyunk, eszünk, ha boldogok – s ezen nem tudunk egyik napról a másikra változtatni.
 
Megijedni azonban nem kell – a patologikus cukorfüggés csupán a populáció kis százalékát érinti. Arról nem is beszélve, hogy a létezését ez idáig nem sikerült bebizonyítani olyan kísérletekben, ahol az állatok más ételek mellett folyamatosan hozzáférhettek a cukorhoz. Mint mindenben, itt is az egyensúly megtalálása a cél: ne próbáljuk megvonni magunktól ezt az élvezetet, de ne egy hatalmas csokis fánkkal gyógyítsuk fájó szívünket, ne ezzel jutalmazzuk magunkat, ha jót cselekedtünk. Használjuk az ételt arra, amire való: az éhség csillapítására.
 

 

Új hozzászólás

Filtered HTML

  • Engedélyezett HTML jelölők: <a> <p> <span> <div> <h1> <h2> <h3> <h4> <h5> <h6> <img> <map> <area> <hr> <br> <br /> <ul> <ol> <li> <dl> <dt> <dd> <table> <tr> <td> <em> <b> <u> <i> <strong> <font> <del> <ins> <sub> <sup> <quote> <blockquote> <pre> <address> <code> <cite> <embed> <object> <param> <strike> <caption> <!--pagebreak--> <iframe>
  • A webcímek és email címek automatikusan kattintható hivatkozásokká alakulnak.

Plain text

  • A HTML jelölők használata nem megengedett.
  • A webcímek és email címek automatikusan kattintható hivatkozásokká alakulnak.
  • A sorokat és bekezdéseket a rendszer automatikusan felismeri.
Kép CAPTCHA
Be kell írni a képen látható karaktereket.
Mindennapi Pszichológia 2015. február–március

A Mindennapi Pszichológia
2015. 01. február–márciusi számában
ezekről olvashat:

  • A boldogság kényszere

    Mindenkinek van valamilyen belső valósága: az, ahogy önmagát látja, ahogy a vágyait átéli, ahogy a környezetére reagál, és ahogy ezt a környezetet felfogja. A szorongás egyik alapvető forrása az a gyakran traumatikus felismerés, hogy belső valóságunk nincs összhangban a realitással. A valóság oly gyakran emlegetett keménysége nem csupán azt jelenti, hogy bizonyos számításainkat keresztülhúzza az események tényleges lefolyása. Ez egy egészséges ember számára nem szorongás okoz, inkább arra készteti, hogy új módon oldja meg a problémákat. Szorongás akkor ébred bennünk, amikor a belső valóságunk és a realitás közötti ellentétet feloldhatatlannak érezzük…

  • A vitalitás pszichobiológiája

    A kimerültség – vagyis testi és lelki fáradtság, a feszült ingerlékenység és az érdektelenség kombinációja… A hangulatok kutatói a kimerültség ellentéteként a vitalitást nevezték meg – a testi és lelki energikusság, az oldott nyugalom és a motiváltság együttes jelenlétét. Manapság a kimerültség panaszával orvoshoz fordulóknak mindössze 15 százalékánál állapítanak meg testi betegséget (leggyakrabban vírusos fertőzést, vérszegénységet, s jellemzően idősebb korban keringési zavarokat), kétharmaduk panaszait – a testi betegségek kizárása után – lelki tényezőkkel magyarázzák.

  • Gyermeki életérzések – a szorongás

    Miért félünk ennyire a tekintélyszemélyektől? Ezt a szorongást a „poroszos” neveléssel együtt örököltük, és csak nehezen küzdjük le a kellemetlen örökséget… Vicces, hogy amikor felnőtt emberként bemegyünk az iskolába, felélednek bennünk gyermeki kiszolgáltatottság-élményeink és rettegve közeledünk gyermekünk pedagógusához. Ezek a szülők „fejben” már előre lejátsszák, mi fog történni a találkozás során és – természetesen – egy negatív végkifejlettől szoronganak (például attól, hogy a tanár őket fogja hibáztatni, hogy rosszul nevelik a gyermeket, szembesülniük kell azzal, hogy rossz szülők).

  • Kegyes hazugság – kegyetlen igazság – Gyógyíthatatlan betegekkel való kapcsolat

    Elsőéves orvostanhallgatókat kérdeztünk meg arról, mitől félnek leginkább a leendő hivatásukkal kapcsolatban. A legtöbben a rossz hírek közlésétől félnek, ami rámutat arra, hogy a legsúlyosabb állapotú betegekkel való kommunikáció az egyik legnagyobb kihívás az orvosok számára. Mit, mennyit, mikor és hogyan mondjanak el a betegeknek? Mit válaszoljanak, ha a beteg kérdez? Hogyan tudják a reményt fenntartani anélkül, hogy hazudnának? Mennyire viseli meg az orvost a gyógyíthatatlan beteg helyzetének átélése, mennyire lehet „bevonódni” ilyenkor?

ÉS MÉG: Neked már van szankalpád? - A főszerkesztő előszava • A pszichológia világa Hírek • Az izgalomtól a rettegésig – csak a fokozat más? • Szorongásaink szivárványa • Baba-mama párbeszéd – értem, vagy félreértem? • Az éjszaka démonai – rémálmok és lidércek a hálószobában • Grafománia • A funkcionális meddőség lelki következményei • Neved a sorsod

KERESSE AZ ÚJSÁGÁRUSOKNÁL!

FIZESSEN ELŐ, RENDELJE MEG ONLINE!