Jelenlegi hely

Összeköltözzünk? Vagy ne?

az összeköltözésben komolyság és elköteleződés van, együttélési szabályok, és ígéretek a jövőre

„Miért van az, hogy ha mindennap együtt alszom a barátommal, akkor nincs probléma, de ha ezt összeköltözésnek hívom, akkor igen, mert az már teljesen más?” Ez a „női tapasztalat” manapság különösen jellemző. Sok nő észre sem veszi, vagy nem akarja észrevenni, hogy valójában nem számíthat partnerére, kiszolgáltatott helyzetben van. Míg az együttalvás nem kötelez semmire, bármikor megszakítható, mert a játékszabályokban senki nem ígért semmi hosszú távút, és nem számít, mennyi holmija van ott valakinek, addig az összeköltözésben komolyság és elköteleződés van, együttélési szabályok, és ígéretek a jövőre. A két helyzet nagyon hasonlíthat egymáshoz, csakhogy az egyikben nem lehet hivatkozni semmire, a másikban viszont igen. Ezért fontos, hogy a két ember nagyjából ugyanazt gondolja a kapcsolatról, a közös életről. Az elköteleződés már olyan tényező, amit mindkét fél komolyan vesz, és tudattalanul is biztonságban érzi magát.

Szerző: 

A „szingli” irodalom és a párkapcsolatokról szóló filmek tucatjai szólnak arról, mennyi furfang és türelem kell néha ahhoz, hogy egy szerelem ebbe a szakaszba érkezzen. A „hogyan vegyük rá a férfiakat arra, hogy azt gondolják, amiről nem is sejtik, hogy gondolni akarják”, olyan pszichológiai stratégia, melyet nők ezrei próbálnak ki nap mint nap – és hiszik, hogy a recept tényleg működik. Ezekben a játszmákban van egy üldöző és egy üldözött, de itt az üldöző kötődés utáni vágya indítja a hajszát – többnyire olyan ember után, akit utol nem érhet soha…

A kimondott szó kötelez...

Minden életkorban az a legfontosabb, hogy valaki azt érezze, hogy szeretik, valakinek ő a szerelme, hiszen ez ad biztonságot, ez mutatja a kapcsolat kölcsönösségét, s az évek múlásával egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy az elköteleződést, a „számíthatok rá” megnyugtató érzését várjuk partnerünktől. Kérdés, hogy kinek mi jelenti ezt az állapotot. Nem mindig egyértelmű, hogy az elköteleződés utáni vágy valódi vagy sem; hogy a vágy a kötelékre az igazi társkeresés igényéből fakad, vagy valójában egy háló, amit valaki szívesen kivetne a kiszemelt „áldozatra”. Pszichoterápiás kezelések során gyakran kiderül, hogy a tudattalan érzelmi motiváció szöges  ellentétben áll a kimondott szavakkal, a szeretet utáni vágyat az agresszió és a gyanakvás hajtja, a szeretetreméltósági törekvések mögött pedig a biztonságos külvilág megteremtésének motivációja áll.

Az önértékelésében bizonytalan személyiség támaszra, erőteljes partnerre vágyik. Számára a biztonság a másik erejében rejlik, és az akár naponta hangoztatott kérdés – „Komoly, ami köztünk van?” – a belső bizonytalanságok csökkentését szolgálja . A belső labilitás jelenléte állandó kétkedést okoz, ezért kell kívülről – a kommunikációval – megtámasztani az érzelmeket. Aki képtelen arra, hogy a kapcsolat létezését saját érzelmi valóságán belül is felépítse, az nem hisz sem önmagában, sem a másikban, és főleg nem kettejük létező entitásában. A kisgyermekkori kérdezés állandósága is felrémlik ebben a felnőtt érzelmi állapotban, mintha a hallható megerősítés lenne az a cölöp, ami legalább időlegesen biztonságot jelent. Ez az infantilis törekvés azonban kevés egy olyan kapcsolat megtartásához, ahol a másik fél felnőtt partnerre vágyik, olyanra, aki nem függeszkedni akar, hanem egyenrangú félként társa mellett állni. Egy olyan párosnál is szükség van olykor megerősítő szép szavakra, ahol két kiegyensúlyozott ember áll egymás mellett – de nem a belső biztonság, hanem a kölcsönös jóérzések és a szeretet kinyilvánítása miatt. Ilyenkor egyik fél sem kerül alárendelt vagy kiszolgáltatott helyzetbe, az „érzelmi mérleg” nyelve középen marad.

Magányos „hősök”

Sok film szól arról, hogyan sikerül nagy nehezen megszelídíteni az el nem köteleződő férfit (vagy nőt), s noha a valóság nem egészen ilyen, a filmvásznon azt látjuk, „mégis sikerülhet”. Kérdés, miért ijesztő valakinek egy párkapcsolat, miért menekül előle, holott boldogan, biztonságban élhetne? Egyre több olyan ember van, aki valóban menekül, akinek esze ágában sincs kiszolgáltatni magát egy másik embernek, nem akar alkalmazkodni és főleg nem akarja átélni, hogy a másik állandóan jelen legyen. Miközben ezt érzi, kifelé persze megfogalmazhatja, hogy másra sem vágyik, mint egy „érzelmi kikötőre”, egy kapcsolatra, amiben jól és nyugodtan élhet. Tökéletes ellentmondás. Az ilyen ember állandó keresésben és kérdezésben él, folyton azt a látszatot mutatva, hogy biztonságra vágyik és maga is szívesen nyújtaná ezt valakinek. Ez nem tudatos hazugság, hanem a bizonytalanság ellenére megfogalmazott vágyak. Hogy valaki tudattalanul is azt kívánja, legyen mellette egy állandó társ, akiben megbízhat, olyan kora gyerekkori emlékek kellenek, amikben azt tanulta meg, hogy valakihez tartozni jó dolog. Ám ha ezek a meghatározó élmények inkább negatívak, akkor felnőttként minden kötődéstől menekülni fog, mert számára a kapcsolat és a szeretet utáni vágy a fájdalommal, a kiszolgáltatottsággal és a csalódással lesz egyenértékű.

Amikor olyan történeteket hallunk, ahol a magányos hős csalódott és kiábrándult nőket hagy maga mögött, ne gondoljuk, hogy ő jól érzi magát. Általában egy kapcsolat végére hősünk már olyan szorongásokat és félelmeket él át, amelyek tudattalanul is „kilökik” a szituációból.

Mivel az ilyen viszonyok koreográfiáját ez a tudattalan menekülés vezérli, azt láthatjuk, hogy minél inkább mélyülnek az érzelmek, a két ember annál inkább távolodik egymástól. A problémát többnyire az okozza, hogy ezt a fajta magányt az egyén önmaga teremti meg magának, mert számára ez a biztonságos és kezelhető állapot. Miután azonban tényleg vágyik a szeretetre és egy társra, állandóan új kapcsolatot teremt – ez azonban valójában nem más, mint a szokásos dramaturgia újrajátszása.

Aki irigylésre méltónak látszik...

Vannak, akik egyszerre több párhuzamos kapcsolatban élnek, szívesen és könnyedén kötődnek, nincsenek látható szorongásaik és gátlásaik, akik nem kapaszkodnak senkibe, és soha nem könyörögnének senkinek „érzelmi alamizsnáért”. Ám minden látszat ellenére ez sem egy felhőtlen pszichés állapot.  Aki ugyanis egyszerre „több vasat tart a tűzben”, az valójában nem képes egyetlen kapcsolatban megtalálni a biztonságot és a nyugalmat. Számára az jelenti az egyensúlyt, ha érezheti, bármikor változtathat, nincs kiszolgáltatva a másiknak, mert csak így tud előállni olyan helyzet, amiben nem válik magányossá. A magánytól, az egyedülléttől való tudattalan szorongás tehát olyan erős lehet valakiben, hogy képtelen egyetlen kapcsolatra bízni magát – mert úgy éli meg, hogy nem kap elegendő védelmet. Létezik persze olyan viselkedésforma is, mikor szó sincs komoly érzelmekről, csak a pillanatnyi szükséglet kielégítése a fontos, és így több partner szolgálja ki azt, amire adott esetben az illető vágyik. Ezek azonban nem kapcsolatok, még szeretői viszonynak sem nevezhető, felületes alkalmi találkozások.

Aki így él, nem őszinte önmagához sem, hiszen nem érdeke, hogy belássa életformája következményeit. Egy életet le lehet élni úgy, hogy soha nem születik valódi döntés egy partner melletti elköteleződésről. Ettől persze valaki még sodródhat az eseményekkel, férjhez mehet, megnősülhet, születhetnek gyerekei – csak éppen soha nem érzi azt, hogy lelkileg kiegyensúlyozottan „működik”.

Akik képesek elköteleződni...

Optimális esetben egy párkapcsolat két ember szövetsége, amelyben az érzelmek biztonságosak, a tisztelet és figyelem állandó és kölcsönös, egymás megtartása nem béklyót és ellenőrzést jelent, hanem a másik ember szabadságának elismerését. Ők ketten nem arra vágynak, hogy jól bebetonozott alapok tartsák össze az építményt, hanem arra, hogy az érdeklődés és a kíváncsiság, a másik fél egyértelmű szeretete legyen a kötőanyag.

Nem mindig könnyű ilyen kapcsolatot kialakítani. Kompromisszumok és jó konfliktusmegoldó stratégiák is kellenek ahhoz, hogy a realitás talaján stabil kötelék alakuljon ki. Tudjuk, hogy a mesék világából – ahol problémamentes az élet, – a hétköznapok felé kell elmozdulni, fel kell készülni arra, hogy az élet néha mókuskerék, és persze nincs mindig mindenkinek jókedve. Ez az érzelmi állapot akkor érhető el, ha a két ember személyisége elég érett és jól integrált ahhoz, hogy saját belső biztonsága, önmaga elfogadása mellett a közösen létrehozott „együttes” működtetése ne szorongást, hanem vágyat keltsen. Ez azt jelenti, hogy a saját érzelmi kapacitásból konfliktusok esetén is jut a másiknak, tehát egy olyan megtartó szövetség jön létre, ami destruktív működések kialakulása nélkül elbírja a feszültségeket.

Egy párkapcsolat tehát akkor indul jó esélyekkel, ha mindkét fél igazán nyitott, és a kölcsönösség őszinte vágya vezérli. Egy pár ugyanis nem két ember összege, jóval több annál: olyan új dolog születik, ami más minőséget és erős érzelmi szálakat jelent. Egy ilyen kapcsolatban az egymásra figyelés, az empátia, a másik jó érzéseire való törekvés fontos elem – e nélkül önző és érdekvezérelt működés jön létre, amiben a partner érzelmi szempontjai nem fontosak. Készen állni egy kapcsolatra tehát egyet jelent azzal, hogy a másikat el- és befogadva együtt alakítunk egy új, közös életet.

Sok film szól arról, hogyan sikerül nagy nehezen megszelídíteni az el nem köteleződő férfit (vagy nőt), s noha a valóság nem egészen ilyen, a filmvásznon azt látjuk, „mégis sikerülhet”. Kérdés, miért ijesztő valakinek egy párkapcsolat, miért menekül előle, holott boldogan, biztonságban élhetne? Egyre több olyan ember van, aki valóban menekül, akinek esze ágában sincs kiszolgáltatni magát egy másik embernek, nem akar alkalmazkodni és főleg nem akarja átélni, hogy a másik állandóan jelen legyen. Miközben ezt érzi, kifelé persze megfogalmazhatja, hogy másra sem vágyik, mint egy „érzelmi kikötőre”, egy kapcsolatra, amiben jól és nyugodtan élhet. Tökéletes ellentmondás. Az ilyen ember állandó keresésben és kérdezésben él, folyton azt a látszatot mutatva, hogy biztonságra vágyik és maga is szívesen nyújtaná ezt valakinek. Ez nem tudatos hazugság, hanem a bizonytalanság ellenére megfogalmazott vágyak. Hogy valaki tudattalanul is azt kívánja, legyen mellette egy állandó társ, akiben megbízhat, olyan kora gyerekkori emlékek kellenek, amikben azt tanulta meg, hogy valakihez tartozni jó dolog. Ám ha ezek a meghatározó élmények inkább negatívak, akkor felnőttként minden kötődéstől menekülni fog, mert számára a kapcsolat és a szeretet utáni vágy a fájdalommal, a kiszolgáltatottsággal és a csalódással lesz egyenértékű.

Amikor olyan történeteket hallunk, ahol a magányos hős csalódott és kiábrándult nőket hagy maga mögött, ne gondoljuk, hogy ő jól érzi magát. Általában egy kapcsolat végére hősünk már olyan szorongásokat és félelmeket él át, amelyek tudattalanul is „kilökik” a szituációból.
Mivel az ilyen viszonyok koreográfiáját ez a tudattalan menekülés vezérli, azt láthatjuk, hogy minél inkább mélyülnek az érzelmek, a két ember annál inkább távolodik egymástól. A problémát többnyire az okozza, hogy ezt a fajta magányt az egyén önmaga teremti meg magának, mert számára ez a biztonságos és kezelhető állapot. Miután azonban tényleg vágyik a szeretetre és egy társra, állandóan új kapcsolatot teremt – ez azonban valójában nem más, mint a szokásos dramaturgia újrajátszása...
 
 

 

A Mindennapi Pszichológia
2017 december – 2018 januári számában
ezekről olvashat:

Mindennapi Pszichológia 2017. december – 2018. január

  • Szerencsés természeted van?

    Szerencsés természete van – szoktuk mondani az olyan emberre, aki valahogy mindig a talpára esik, akit nem törnek meg a kudarcok, akinek, bármi történjék is, van ereje és kedve továbblépni. Vajon az effajta szerencsére születni kell? Vagy ezen a téren is igaz, hogy mindenki a maga szerencséjének kovácsa?

  • „Rövid távon az amatőr is szakít”

    Stratégának kell lenni, matematikusnak, tapasztaltnak és fegyelmezettnek – véli a nagyközönség, és inkább távol is marad az online pókertől. Pedig a felsorolt képességek a játéknak csak a 20 százalékát adják, a többi pszichológia és szerencse – mutat rá Bence, akit ma is simán megkopaszthat egy amatőr játékos, bár tíz éve hivatásos pókeres.

  • Lélektelenül – Antiszociális és pszichopátiás személyek a társadalomban

    Az irodalom vagy a filmművészet a pszichopátiás karakter számos hiteles ábrázolásával nyűgözte le – vagy éppen ejtette irtózatba – a közönséget. A lélektelen, mások érzései iránt közömbös, céljaikat számító hidegvérrel elérő, kriminális személyek azonban az antiszociális magatartások spektrumának csak kisebb részét teszik ki. Az amoralitás lólába éppúgy kilóg az autópályán mindenkit leszorító, a mozgássérültek számára fenntartott parkolóba lelkifurdalás nélkül beálló kigyúrt „terepjárós”, mint a kapcsolatról kapcsolatra vándorló, érzelmi és anyagi károkat maga után hagyó sármos házasságszédelgő esetében.

  • Alhasi titkok

    A hétköznapokban akkor érezzük jól magunkat, ha nem veszünk tudomást az alhasban elhelyezkedő szervekről… A szobatisztaságra való szoktatás elfelejtett emlékei ugyanúgy nyomot hagynak az idegrendszerben, mint a kultúra, amelyben felnőttünk – s amely évszázadokig szégyellni- és titkolnivalónak bélyegezte az ürítési funkciókat és a nemiséget. Ám amit tilos szavakba önteni, érthetetlen nyelven kommunikálhat velünk: fájdalom, furcsa érzés, gyenge működés, görcsösség formájában.

  • El tudunk-e képzelni egy fenntarthatóbb világot?

    Mit gondoljunk erről az egész fenntarthatósági történetről, amikor ezer meg ezer egymásnak ellentmondó információ kering körülöttünk, és megbízhatónak feltüntetett tudósok állítanak mindenfélét – és annak pont a szöges ellentétét is? Olyan bonyolultnak látszik az egész, mi pedig olyan elenyészően kicsi fogaskeréknek tűnünk a nagy rendszerben.

  • Életveszélyben: családi vállalkozások

    Reneszánsza van a kisméretű, illetve a családi vállalkozásoknak, ámulatba esünk a semmiből született „minicégek” láttán, csodáljuk, amikor valaki a maga erejéből hozta létre… A legtöbb mikrovállalkozás nem a tudatosan hosszú távú tervezés eredményeként jött létre – ez bennük egyébként a szép –, hanem valamiből való menekülésként. Szabadságkeresés, önmegvalósítás, a függetlenség iránti nagyon rokonszenves igény volt a háttérben – később azonban éppen e faktorok válnak majd a fenntarthatóság és a növekedés akadályává

ÉS MÉG: Szerencse – holtomiglan – A főszerkesztő előszava • A pszichológia világa • Introvertáltak egy zajos világbanA játékká varázsolt matematika. Dienes Zoltán pszichobiográfiája • A szerencse bűvöletében„Az isteni szikra csak az agyi neuronjaink játéka” • Péntek 13A csimpánzok okosabbak a gyerekeknél? A „Homo Technicus” születése • „Hogyan mondjam el neked?”Rangok és szerepek az iskolai osztályban – egy iskolapszichológus szemével • Újragondolt engedelmesség – Mit tudtunk meg valójában a Milgram-kísérletből? • Zaklatás vagy udvarlás?Orvosként a menekülttáborban – börtöngyakorlattal • Állati függőségek • Kongresszusok, konferenciák • A pszichológus válaszol

KERESSE AZ ÚJSÁGÁRUSOKNÁL!

Ez is érdekelhet

Miként vélekedik a gyermekvállalásról, illetve a művi terheségmegszakításról? Töltse ki kérdőívünket!

A férfiak kezdetben a jóval fiatalabb feleség mellett a leginkább elégedettek, ugyanez a nőkre is jellemző: a legjobban a jóval fiatalabb férjnek örülnek.

Egy friss kutatás szerint az amerikai gyerekek mintegy felének van tévéje a szobájában hétéves korára, de a 24 órás tévéhasználatot a szülő képtelen ellenőrizni.

Úgy tűnik, egyre több az olyan tartós párkapcsolat, melyben a felek nem költöznek össze.

A szülők rendszeres kettesben töltött ideje elengedhetetlenül fontos a párkapcsolat – és ilyesformán a gyerekek – szempontjából is.

Ha a család együtt tud időt szánni a természet felfedezésére, akkor önmagukról is rengeteget tanulhatnak.