Jelenlegi hely

Összeköltözzünk? Vagy ne?

az összeköltözésben komolyság és elköteleződés van, együttélési szabályok, és ígéretek a jövőre

„Miért van az, hogy ha mindennap együtt alszom a barátommal, akkor nincs probléma, de ha ezt összeköltözésnek hívom, akkor igen, mert az már teljesen más?” Ez a „női tapasztalat” manapság különösen jellemző. Sok nő észre sem veszi, vagy nem akarja észrevenni, hogy valójában nem számíthat partnerére, kiszolgáltatott helyzetben van. Míg az együttalvás nem kötelez semmire, bármikor megszakítható, mert a játékszabályokban senki nem ígért semmi hosszú távút, és nem számít, mennyi holmija van ott valakinek, addig az összeköltözésben komolyság és elköteleződés van, együttélési szabályok, és ígéretek a jövőre. A két helyzet nagyon hasonlíthat egymáshoz, csakhogy az egyikben nem lehet hivatkozni semmire, a másikban viszont igen. Ezért fontos, hogy a két ember nagyjából ugyanazt gondolja a kapcsolatról, a közös életről. Az elköteleződés már olyan tényező, amit mindkét fél komolyan vesz, és tudattalanul is biztonságban érzi magát.

Szerző: 

A „szingli” irodalom és a párkapcsolatokról szóló filmek tucatjai szólnak arról, mennyi furfang és türelem kell néha ahhoz, hogy egy szerelem ebbe a szakaszba érkezzen. A „hogyan vegyük rá a férfiakat arra, hogy azt gondolják, amiről nem is sejtik, hogy gondolni akarják”, olyan pszichológiai stratégia, melyet nők ezrei próbálnak ki nap mint nap – és hiszik, hogy a recept tényleg működik. Ezekben a játszmákban van egy üldöző és egy üldözött, de itt az üldöző kötődés utáni vágya indítja a hajszát – többnyire olyan ember után, akit utol nem érhet soha…

A kimondott szó kötelez...

Minden életkorban az a legfontosabb, hogy valaki azt érezze, hogy szeretik, valakinek ő a szerelme, hiszen ez ad biztonságot, ez mutatja a kapcsolat kölcsönösségét, s az évek múlásával egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy az elköteleződést, a „számíthatok rá” megnyugtató érzését várjuk partnerünktől. Kérdés, hogy kinek mi jelenti ezt az állapotot. Nem mindig egyértelmű, hogy az elköteleződés utáni vágy valódi vagy sem; hogy a vágy a kötelékre az igazi társkeresés igényéből fakad, vagy valójában egy háló, amit valaki szívesen kivetne a kiszemelt „áldozatra”. Pszichoterápiás kezelések során gyakran kiderül, hogy a tudattalan érzelmi motiváció szöges  ellentétben áll a kimondott szavakkal, a szeretet utáni vágyat az agresszió és a gyanakvás hajtja, a szeretetreméltósági törekvések mögött pedig a biztonságos külvilág megteremtésének motivációja áll.

Az önértékelésében bizonytalan személyiség támaszra, erőteljes partnerre vágyik. Számára a biztonság a másik erejében rejlik, és az akár naponta hangoztatott kérdés – „Komoly, ami köztünk van?” – a belső bizonytalanságok csökkentését szolgálja . A belső labilitás jelenléte állandó kétkedést okoz, ezért kell kívülről – a kommunikációval – megtámasztani az érzelmeket. Aki képtelen arra, hogy a kapcsolat létezését saját érzelmi valóságán belül is felépítse, az nem hisz sem önmagában, sem a másikban, és főleg nem kettejük létező entitásában. A kisgyermekkori kérdezés állandósága is felrémlik ebben a felnőtt érzelmi állapotban, mintha a hallható megerősítés lenne az a cölöp, ami legalább időlegesen biztonságot jelent. Ez az infantilis törekvés azonban kevés egy olyan kapcsolat megtartásához, ahol a másik fél felnőtt partnerre vágyik, olyanra, aki nem függeszkedni akar, hanem egyenrangú félként társa mellett állni. Egy olyan párosnál is szükség van olykor megerősítő szép szavakra, ahol két kiegyensúlyozott ember áll egymás mellett – de nem a belső biztonság, hanem a kölcsönös jóérzések és a szeretet kinyilvánítása miatt. Ilyenkor egyik fél sem kerül alárendelt vagy kiszolgáltatott helyzetbe, az „érzelmi mérleg” nyelve középen marad.

Magányos „hősök”

Sok film szól arról, hogyan sikerül nagy nehezen megszelídíteni az el nem köteleződő férfit (vagy nőt), s noha a valóság nem egészen ilyen, a filmvásznon azt látjuk, „mégis sikerülhet”. Kérdés, miért ijesztő valakinek egy párkapcsolat, miért menekül előle, holott boldogan, biztonságban élhetne? Egyre több olyan ember van, aki valóban menekül, akinek esze ágában sincs kiszolgáltatni magát egy másik embernek, nem akar alkalmazkodni és főleg nem akarja átélni, hogy a másik állandóan jelen legyen. Miközben ezt érzi, kifelé persze megfogalmazhatja, hogy másra sem vágyik, mint egy „érzelmi kikötőre”, egy kapcsolatra, amiben jól és nyugodtan élhet. Tökéletes ellentmondás. Az ilyen ember állandó keresésben és kérdezésben él, folyton azt a látszatot mutatva, hogy biztonságra vágyik és maga is szívesen nyújtaná ezt valakinek. Ez nem tudatos hazugság, hanem a bizonytalanság ellenére megfogalmazott vágyak. Hogy valaki tudattalanul is azt kívánja, legyen mellette egy állandó társ, akiben megbízhat, olyan kora gyerekkori emlékek kellenek, amikben azt tanulta meg, hogy valakihez tartozni jó dolog. Ám ha ezek a meghatározó élmények inkább negatívak, akkor felnőttként minden kötődéstől menekülni fog, mert számára a kapcsolat és a szeretet utáni vágy a fájdalommal, a kiszolgáltatottsággal és a csalódással lesz egyenértékű.

Amikor olyan történeteket hallunk, ahol a magányos hős csalódott és kiábrándult nőket hagy maga mögött, ne gondoljuk, hogy ő jól érzi magát. Általában egy kapcsolat végére hősünk már olyan szorongásokat és félelmeket él át, amelyek tudattalanul is „kilökik” a szituációból.

Mivel az ilyen viszonyok koreográfiáját ez a tudattalan menekülés vezérli, azt láthatjuk, hogy minél inkább mélyülnek az érzelmek, a két ember annál inkább távolodik egymástól. A problémát többnyire az okozza, hogy ezt a fajta magányt az egyén önmaga teremti meg magának, mert számára ez a biztonságos és kezelhető állapot. Miután azonban tényleg vágyik a szeretetre és egy társra, állandóan új kapcsolatot teremt – ez azonban valójában nem más, mint a szokásos dramaturgia újrajátszása.

Aki irigylésre méltónak látszik...

Vannak, akik egyszerre több párhuzamos kapcsolatban élnek, szívesen és könnyedén kötődnek, nincsenek látható szorongásaik és gátlásaik, akik nem kapaszkodnak senkibe, és soha nem könyörögnének senkinek „érzelmi alamizsnáért”. Ám minden látszat ellenére ez sem egy felhőtlen pszichés állapot.  Aki ugyanis egyszerre „több vasat tart a tűzben”, az valójában nem képes egyetlen kapcsolatban megtalálni a biztonságot és a nyugalmat. Számára az jelenti az egyensúlyt, ha érezheti, bármikor változtathat, nincs kiszolgáltatva a másiknak, mert csak így tud előállni olyan helyzet, amiben nem válik magányossá. A magánytól, az egyedülléttől való tudattalan szorongás tehát olyan erős lehet valakiben, hogy képtelen egyetlen kapcsolatra bízni magát – mert úgy éli meg, hogy nem kap elegendő védelmet. Létezik persze olyan viselkedésforma is, mikor szó sincs komoly érzelmekről, csak a pillanatnyi szükséglet kielégítése a fontos, és így több partner szolgálja ki azt, amire adott esetben az illető vágyik. Ezek azonban nem kapcsolatok, még szeretői viszonynak sem nevezhető, felületes alkalmi találkozások.

Aki így él, nem őszinte önmagához sem, hiszen nem érdeke, hogy belássa életformája következményeit. Egy életet le lehet élni úgy, hogy soha nem születik valódi döntés egy partner melletti elköteleződésről. Ettől persze valaki még sodródhat az eseményekkel, férjhez mehet, megnősülhet, születhetnek gyerekei – csak éppen soha nem érzi azt, hogy lelkileg kiegyensúlyozottan „működik”.

Akik képesek elköteleződni...

Optimális esetben egy párkapcsolat két ember szövetsége, amelyben az érzelmek biztonságosak, a tisztelet és figyelem állandó és kölcsönös, egymás megtartása nem béklyót és ellenőrzést jelent, hanem a másik ember szabadságának elismerését. Ők ketten nem arra vágynak, hogy jól bebetonozott alapok tartsák össze az építményt, hanem arra, hogy az érdeklődés és a kíváncsiság, a másik fél egyértelmű szeretete legyen a kötőanyag.

Nem mindig könnyű ilyen kapcsolatot kialakítani. Kompromisszumok és jó konfliktusmegoldó stratégiák is kellenek ahhoz, hogy a realitás talaján stabil kötelék alakuljon ki. Tudjuk, hogy a mesék világából – ahol problémamentes az élet, – a hétköznapok felé kell elmozdulni, fel kell készülni arra, hogy az élet néha mókuskerék, és persze nincs mindig mindenkinek jókedve. Ez az érzelmi állapot akkor érhető el, ha a két ember személyisége elég érett és jól integrált ahhoz, hogy saját belső biztonsága, önmaga elfogadása mellett a közösen létrehozott „együttes” működtetése ne szorongást, hanem vágyat keltsen. Ez azt jelenti, hogy a saját érzelmi kapacitásból konfliktusok esetén is jut a másiknak, tehát egy olyan megtartó szövetség jön létre, ami destruktív működések kialakulása nélkül elbírja a feszültségeket.

Egy párkapcsolat tehát akkor indul jó esélyekkel, ha mindkét fél igazán nyitott, és a kölcsönösség őszinte vágya vezérli. Egy pár ugyanis nem két ember összege, jóval több annál: olyan új dolog születik, ami más minőséget és erős érzelmi szálakat jelent. Egy ilyen kapcsolatban az egymásra figyelés, az empátia, a másik jó érzéseire való törekvés fontos elem – e nélkül önző és érdekvezérelt működés jön létre, amiben a partner érzelmi szempontjai nem fontosak. Készen állni egy kapcsolatra tehát egyet jelent azzal, hogy a másikat el- és befogadva együtt alakítunk egy új, közös életet.

Sok film szól arról, hogyan sikerül nagy nehezen megszelídíteni az el nem köteleződő férfit (vagy nőt), s noha a valóság nem egészen ilyen, a filmvásznon azt látjuk, „mégis sikerülhet”. Kérdés, miért ijesztő valakinek egy párkapcsolat, miért menekül előle, holott boldogan, biztonságban élhetne? Egyre több olyan ember van, aki valóban menekül, akinek esze ágában sincs kiszolgáltatni magát egy másik embernek, nem akar alkalmazkodni és főleg nem akarja átélni, hogy a másik állandóan jelen legyen. Miközben ezt érzi, kifelé persze megfogalmazhatja, hogy másra sem vágyik, mint egy „érzelmi kikötőre”, egy kapcsolatra, amiben jól és nyugodtan élhet. Tökéletes ellentmondás. Az ilyen ember állandó keresésben és kérdezésben él, folyton azt a látszatot mutatva, hogy biztonságra vágyik és maga is szívesen nyújtaná ezt valakinek. Ez nem tudatos hazugság, hanem a bizonytalanság ellenére megfogalmazott vágyak. Hogy valaki tudattalanul is azt kívánja, legyen mellette egy állandó társ, akiben megbízhat, olyan kora gyerekkori emlékek kellenek, amikben azt tanulta meg, hogy valakihez tartozni jó dolog. Ám ha ezek a meghatározó élmények inkább negatívak, akkor felnőttként minden kötődéstől menekülni fog, mert számára a kapcsolat és a szeretet utáni vágy a fájdalommal, a kiszolgáltatottsággal és a csalódással lesz egyenértékű.

Amikor olyan történeteket hallunk, ahol a magányos hős csalódott és kiábrándult nőket hagy maga mögött, ne gondoljuk, hogy ő jól érzi magát. Általában egy kapcsolat végére hősünk már olyan szorongásokat és félelmeket él át, amelyek tudattalanul is „kilökik” a szituációból.
Mivel az ilyen viszonyok koreográfiáját ez a tudattalan menekülés vezérli, azt láthatjuk, hogy minél inkább mélyülnek az érzelmek, a két ember annál inkább távolodik egymástól. A problémát többnyire az okozza, hogy ezt a fajta magányt az egyén önmaga teremti meg magának, mert számára ez a biztonságos és kezelhető állapot. Miután azonban tényleg vágyik a szeretetre és egy társra, állandóan új kapcsolatot teremt – ez azonban valójában nem más, mint a szokásos dramaturgia újrajátszása...
 
 

 

A Mindennapi Pszichológia
2019 június–júliusi számában
ezekről olvashat:

2019 június–július

  • A kulturális sokk és az időutazás

    A globalizáció egyre gyakrabban teremt kultúraváltási helyzeteket. Diákok külföldre mennek tanulni, nemzetközi intézmények a dolgozóikat más országokba küldik, a jobb körülmények reményében egész családok váltanak hazát, illetve gyakran emberek tömegeinek kell akaratuk ellenére menekültként a saját kultúrájuktól eltérő országban folytatni életüket. A kulturális sokk fogalma tehát mindinkább előtérbe kerül.

  • Megbízható tanúk-e a gyermekek?

    A feltételezések szerint a gyerekek a felnőtteknél hajlamosabbak arra, hogy hamis emlékekről számoljanak be. Mennyire megbízhatóak tehát tanúvallomásaik? Vajon képesek-e megbízhatóan, torzításmentesen mesélni egy eseményről? Mennyire befolyásolhatók a kérdező által? Mit lehet tenni annak érdekében, hogy minél megbízhatóbb tanúvallomásokat kapjunk?

  • „Elég magas lesz kosarasnak?” – A fiatalok fejlettségi szintjéről nem a naptár árulkodik. De akkor mi?

    Képlékeny határokkal fészkelte be magát a serdülőkor a gyermek- és a felnőttlét közé. A fejlődési szakasz meghatározása nemcsak izgalmas elméleti kérdés: fontos oktatási, egészségügyi, büntetőjogi implikációkat rejt magában, hogy mennyire tartunk érettnek valakit. Miért van az, hogy kizárólag a naptár alapján hozunk ilyen döntéseket? A PPKE BÉTA projektjének serdülőkorról szóló cikksorozata most a biológiai kor becslési eljárásait mutatja be.

  • Légy önmagad terapeutája! A kognitív pszichoterápia

    Pszichés zavarokban szenvedők gyakran eltúlozzák, rendkívül szubjektíven értelmezik a helyzetüket, ami intenzív érzelmi állapotokhoz vezet, és ez megfordítva is igaz: erősen zaklatott, dühös vagy stresszes állapotban sérül a valóság objektív felfogása. Felfokozott érzelmi állapotban szélsőségesen negatívan vagy pozitívan értékeljük az egyes helyzeteket, és ez ráadásul még a cselekedeteinket is befolyásolja. Miután mind a tapasztalat, mind a klinikai pszichológiai kutatások azt bizonyítják, hogy az érzelmi problémák forrása gyakran a torzult, hibás gondolkodás, a kognitív viselkedésterápia célja az alaposabb önismeret.

  • Muzsikus a díványon – Személyiség és zenei teljesítményszorongás

    Képzeljük csak el, hogy érezheti magát egy alapvetően zárkózott, érzékeny és kissé szorongó ember, amikor ki „kell” állnia több száz ember elé, és az addig a próbatermek magányában csiszolgatott művet rá szegeződő szempárok százainak kereszttüzében kell hibátlanul bemutatnia?

ÉS MÉG: Egy gallér üzenete – A főszerkesztő előszava • A pszichológia világaHová tűntek az érzelmek?A háttérbe szorított szolidaritás. Összetartozás, együttérzés, közösségvállalás • „Ne forgasd ki a szavaimat!” – Szalmabábok a vitában • Túl a babonán – avagy a kényszerek markábanKulináris terápiaA trollok pszichológiájaAz agy öregedése – az időskori demenciák • Motiváció: tényleg szükség van rá?Egy jó tér csodákat művelhet – Beszélgetés Sylvester Ádám építésszel • Az örökmozgó szem • Kongresszusok, konferenciák • A pszichológus válaszol

KERESSE AZ ÚJSÁGÁRUSOKNÁL!

Ez is érdekelhet

Hogy mi a helyes álláspont, az elsősorban nem jogi, hanem tudományos kérdés.

Ennek a kialakítása pedig a szülőn múlik, és bizony nem csak úgy, hogy büntetésképpen eltiltja a képernyőtől a gyerek

A család nőtagját erotizálhatja a súlygyarapodás kiváltása, hiszen jó étkeket tesz az asztalra, örömforráshoz juttatja párját.

De vajon hová vezet ez a folyamat? Milyen hatással van ez a kapcsolatainkra és a gyerekeinkre?

Ezek a gyerekek szenvednek attól, hogy szinte folyamatos kritikában és szidásban részesülnek

Az új vizuális megjelenés igazodik a hagyományos márkaértékekhez, ugyanakkor kifejezően ábrázolja a mai kor gyermekei