„Én érzelmi alapon döntök!” – mondta nemrég egy párkapcsolati krízissel küzdő ismerős, aztán gyorsan felsorolt több logikus, racionális érvet is, amikről úgy gondolta, igazolják állítását. Vagyis racionális döntések soráról hitte, hogy érzelmiek… Valóban ellentétes lenne a racionális gondolkodás és az érzelem?  A köztudatban az egyén kiválóságának legfőbb mutatója ma is az intelligencia, s gyakran értetlenül szemléljük, hogy kiváló elméjű emberek miért nem jeleskednek kapcsolataikban is?

A gondolkodás igen korán – már a múlt század elején – a vizsgálódás középpontjába került, az érzelmekkel azonban csak a stresszre irányuló kutatások nyomán, az 1960-as években kezdtek el foglalkozni.

A kísérleti pszichológia érzelmeket igen nehezen tud vizsgálni – képzeljük el például, amint a szerelem vagy a gyűlölködés törvényeit laboratóriumban próbálják modellezni. Egyértelmű, hogy az ilyen-olyan élethelyzetekben keletkező érzelmeket, indulatokat a maguk jellegzetes hullámzásával nem egykönnyen lehet vizsgálódás tárgyává tenni – kísérleti helyzetben nemigen jelentkeznek életszerűen.  Kevesebb nehézségbe ütközik a racionális gondolkodás vizsgálata, nem is beszélve arról, hogy míg a ráció esetében maga az egyén vizsgálható – például az, hogy milyen eredményesen és gyorsan old meg bizonyos problémákat –, addig az érzelmek tipikusan a személyek között alakulnak ki: a köztük lévő úgynevezett interperszonális térben „közlekednek”. Nem az egyén sajátjai tehát, hanem alapvetően kölcsönösek. Gyakran nemcsak látjuk, de érezzük is mások érzéseit, a fájdalmat, a szomorúságot, a félelmet vagy a dühöt. Ezt nevezzük empátiának:  érzéseink egy tágabb kör viszonyait tükrözik.

 

Hogy jobban értsük az érzelmek működését, vessünk egy rövid pillantást a kezdetekre, a születést követő időkre. Az újszülött magával hozza az „alapkészletet”, képes érzelmek kifejezésére, nem kell hozzá semmiféle tanulás, a csecsemő tudtunkra adja aktuális állapotát. Az érzelmek által hordozott „üzenetek” segítik az anyát abban, hogy eligazodjon a baba jóllétét illetően. Az első hónapok izgalmai után aztán hamar elkezdődik az elvárások érvényesítése: a szülő azt szeretné, hogy a gyerek ne bömböljön, ne fejezze ki rossz érzéseit – vagyis megpróbálják megtanítani, hogy mikor milyen érzést szabad kimutatni.

Ez a kis bevezetés talán bizonyítja, hogy az érzelmek egyáltalán nem úgy működnek, mint a racionális gondolkodás, amely fokozatosan fejlődik, s minden egyes új teljesítményt a környezet örömujjongása követ. A szükséges alapkészségek már születéskor léteznek, hiszen tapasztaljuk, hogy a baba nem passzív, részt vesz az öltöztetésben, együttműködik velünk, és ezek tulajdonképpen korai alkalmazkodási törekvéseknek tekinthetők. Minden új alkalmazkodási forma, minden „értelmi művelet” a gyermek okosságának, nagyszerűségének bizonyítéka. A környezet érdeklődve figyeli az értelmi fejlődés jeleit, izgatottan várja az ugrást a következő fokokra… Ám jóval kevesebben figyelnek az érzelmi fejlődésre, arra, ahogyan a kisgyermek tudja és használja az érzelmek nyelvét – pedig határozott „véleménye” van az emberekről, egyeseket szeret, másoktól elfordul, sír. A népi megfigyelések szerint a baba nagyon jól érzékeli a körülötte levő érzelmi légkört, az anya idegességét, bánatát. „Ne idegeskedj, árt a gyereknek!”, figyelmeztetik a kismamát.  Azt is mondják, a gyermek megérzi, ki a „jó” ember.