Jelenlegi hely

Rómeó és Júlia - ha nem haltak volna meg...

A folytatás egy pszichológushallgató szemével
a sok stressz és frusztráció következtében ideges, kiszámíthatatlan lesz

Rómeó és Júlia szerencsésen összeházasodnak hát... de természetesen nincs maradásuk Veronában, így valóban kényszerülnek elszökni családjaik haragja elől. Rómeó csak a barátainak hagyja meg, hová utaznak: kalandos, messzi hegyvidékre, öreg nagynénje elhagyott birtokára, ahol ottlétük titokban maradhat. Abban reménykedik, itt menedéket és boldogságot találnak.

Ez így is történik.

A kettejük közti kezdeti nagyon erős vonzalom, ami részben a nehézségeknek, a másik fél elérhetetlenségének, az akadályoknak a következménye volt, szép lassan nyugodt, boldog kapcsolattá válik. 

 

Szerző: 

Történetünk befejezését mindenki jól ismeri.: tragédia. A „mi lett volna, ha mégsem” gondolatával pedig már rengetegen, sokszor eljátszottak – de nézzünk most mégis egy másik megközelítést. A kapcsolatok alakulásának témája kapcsán, nem megszokott, de mégis shakespeare-i nézőpontból.

 Rómeó és Júlia szerencsésen összeházasodnak hát... de természetesen nincs maradásuk Veronában, így valóban kényszerülnek elszökni családjaik haragja elől. Rómeó csak a barátainak hagyja meg, hová utaznak: kalandos, messzi hegyvidékre, öreg nagynénje elhagyott birtokára, ahol ottlétük titokban maradhat. Abban reménykedik, itt menedéket és boldogságot találnak.

Ez így is történik.

A kettejük közti kezdeti nagyon erős vonzalom, ami részben a nehézségeknek, a másik fél elérhetetlenségének, az akadályoknak a következménye volt, szép lassan nyugodt, boldog kapcsolattá válik.  Így hát a másikról alkotott első, kizárólagos pozitív vélekedéseik is színesebbé válhatnak... (Néhol nem is maradnak olyannyira egyöntetűen pozitívak…)

Megismerik egymást. Júliáról például kiderül, hogy képtelen főzni, és nem is szándékszik soha – ahogy takarítani sem: hatalmas hisztériával adja szíve szerelme tudtára ezt, aki igyekszik a helyzetet kezelni, és meg is nyugtatja Júliát, hogy soha nem kell majd a szép fehér kezeit padlómosással elcsúfítania: elvégre ő mégiscsak Rómeó, egy Montague, a felesége nem dolgozhat, mint egy cseléd. Megengedhetik maguknak azt a kényelmet, amiben eleddig is részük volt. Plusz nyomás a döntéshez, hogy Rómeó barátai révén végül amúgy is kiderült hollétük – és levelet is hozott már  egy futár, hogy a  „trónörökös” egyetlen fiú sürgősen térjen haza a szülői házba – így hát végül, néhány hónap után valóban ezt a megoldást választják: egyszerűbb és kényelmesebb lesz Veronába menniük és könnyebb lesz a családi vagyonból szolgák sürgő hada között élniük.

És ráadásul jön az első kis Rómeó is majd – neki pedig a legjobbat kell kapnia mindenből.

Az esküvő kész ténye, az idő reményeik szerint majd csak kibékíti a két családot...

Ez persze nem történik meg olyan könnyen.

Végül Capuleték ugyan beletörődnek a megmásíthatatlan ténybe, hogy egy szem leánykájuk már Montague, de a „békés egymás mellett élés” évek múlva sem valósul meg tökéletesen.

Júliának persze még nehezebb a dolga az ellenséges, őt el nem ismerő Montague-környezetben, ahol ő csak egy „Capulet”: a sok stressz és frusztráció következtében ideges, kiszámíthatatlan lesz, amit Rómeó sokáig elhallgat és megért, de idővel egyre kevésbé tolerál. Nevezhetjük akár nevén is azt a konfliktusspirált, ami szép lassan begyűrűzik a mindennapjaikba: a megoldatlan problémák újabb és újabb vitákat szülnek, amik egyre kezelhetetlenebbé válnak – főleg Rómeó szemszögéből. Az érzelmi diszharmónia – azaz a félig pozitív, félig negatív megítélés –egyre jobban erősödik benne Júliával szemben.

Júlia viszont az idegen környezetben csak Rómeóra támaszkodhat: megmarad rajongani érte ugyanúgy, mint az első pillanatokban. Néha ugyan gyűlölve gyűlöli Rómeót azért, mert nem védi meg őt a Montaguek utálatától – ahogy azt ő elvárná –, de ugyanakkor jobban is szereti mindennél. Ő inkább rá van utalva Rómeóra, mint Rómeó őrá: a függés részéről jóval szorosabb, nélküle nincs semmije és senkije. 

Rómeó kevésbé köteleződik el: az akkor még praktikusnak látszó döntés következtében hogy Veronában élnek, nem áldozza végül a családját és a származását is a kapcsolatra (ahogy az idegen környezetbe került Júlia mindenét) – vagyis „kevesebbet fektet be”.

Kapcsolatuk akkor törik meg, amikor Júlia a sok idegeskedés következtében elveszíti a babát (sohasem derül ki, hogy Rómeó anyja egy rossz pillanatban véletlenül lelökte a lépcsőről Júliát). A tragédia lesújtja mindkettejüket – Júlia idegállapota egészen ingatag lesz, végül összeroppan, Rómeó védekezésképp visszahúzódik és elnémul a kapcsolatban – mint ez a férfiak igen gyakori stratégiája…

Aztán feltűnik a színen a szép Rosa fájdalmas szerelmének emléke is (ha a történet legeleje még a fejünkben van, talán most felrémlik, miért oly búsan mutatkozik be hősünk ott), az amúgy is „hirtelen” Rómeó nála most megértést, nyugalmat talál, váratlanul beleszeret – és így egy kívülálló harmadik személytől kezd szép lassan függeni.

A szorongó, magára maradt, mindent elveszített, ámde reménytelenül szerelmes Júlia pedig kilátástalannak ítélve a helyzetet, egy heves veszekedés során egy tőrrel leszúrja Rómeót.  A dulakodás hangjaira megkésve érkezik a segítség: Rómeó már halott, amikor Montague asszony a szolgákkal beviharzik a szobába. Az anyós kivérzett fiát látva fájdalmában, indulatában puszta kezével megfojtja az eddig is gyűlölt (és már amúgy is őrültnek tartott) Júliát.

Ezért később a bíróság halálra ítéli – a két család közötti viszony pedig visszatér a régi kerékvágásba.

Valóban ennyire haszonelvűen működnénk? Hajlamosabbak vagyunk sokáig kitartani és a jót elvárni valaki mellett, akivel a kapcsolatunkba sok energiát és időt fektettünk? Választjuk a kényelmesebb, megszokott utat, hogy minél kevesebbet áldozzunk, még ha kockázatok is vannak? És ha látunk jobb alternatívákat, bizony össze fogjuk hasonlítani jelenünkkel a lehetőségeket – komoly közgazdász fejjel?

Thibault és Kelley (1959) azt húzza alá, hogy mindent meghatároz az, mennyi a költség és mennyi a nyereségünk – erre alapozták a csereelméletüket. Piaci értékünk van ezen gondolatok szerint... és nem vagyunk mi magunk se mások, mint számítgató kereskedők. Rusbult hozzáteszi még, hogy alapvetően meghatározó az is, hogy mennyit fektetünk be. Ha sokba került hát a táskánk, amit évek óta hordunk és elég kopott is már – nehezebben fogjuk lecserélni egy újra, mintha csak egy olcsó helyett vennénk egy divatos, új darabot. Nem engedhetünk meg magunknak nagy veszteséget,  ha még hordható tovább az a táska... Júlia sokat áldozott, Rómeó kevesebbet. Nem is köteleződött úgy el. A piaci csereelmélet pedig, ha a táskához nem is kegyetlen – de az emberi kapcsolatainkban elkerülhetetlenül az lesz.

Valóban a saját nyereségünket néző közgazdász-világban létezünk?

 

Felhasznált irodalom:

Lőrincz László (2006) – A vonzás szabályai, letöltve 2008.10.19. http://www.socio.mta.hu/mszt/20062/005.pdf

Fiske: Társas alapmotívumok. 2006. Osiris Kiadó

 

A pályamunka szerzője az Eötvös Loránd Tudományegyetem PPK pszichológia 3. évfolyamos hallgatója