Rómeó és Júlia - ha nem haltak volna meg...
Történetünk befejezését mindenki jól ismeri.: tragédia. A „mi lett volna, ha mégsem” gondolatával pedig már rengetegen, sokszor eljátszottak – de nézzünk most mégis egy másik megközelítést. A kapcsolatok alakulásának témája kapcsán, nem megszokott, de mégis shakespeare-i nézőpontból.
Rómeó és Júlia szerencsésen összeházasodnak hát... de természetesen nincs maradásuk Veronában, így valóban kényszerülnek elszökni családjaik haragja elől. Rómeó csak a barátainak hagyja meg, hová utaznak: kalandos, messzi hegyvidékre, öreg nagynénje elhagyott birtokára, ahol ottlétük titokban maradhat. Abban reménykedik, itt menedéket és boldogságot találnak.
Ez így is történik.
A kettejük közti kezdeti nagyon erős vonzalom, ami részben a nehézségeknek, a másik fél elérhetetlenségének, az akadályoknak a következménye volt, szép lassan nyugodt, boldog kapcsolattá válik. Így hát a másikról alkotott első, kizárólagos pozitív vélekedéseik is színesebbé válhatnak... (Néhol nem is maradnak olyannyira egyöntetűen pozitívak…)
Megismerik egymást. Júliáról például kiderül, hogy képtelen főzni, és nem is szándékszik soha – ahogy takarítani sem: hatalmas hisztériával adja szíve szerelme tudtára ezt, aki igyekszik a helyzetet kezelni, és meg is nyugtatja Júliát, hogy soha nem kell majd a szép fehér kezeit padlómosással elcsúfítania: elvégre ő mégiscsak Rómeó, egy Montague, a felesége nem dolgozhat, mint egy cseléd. Megengedhetik maguknak azt a kényelmet, amiben eleddig is részük volt. Plusz nyomás a döntéshez, hogy Rómeó barátai révén végül amúgy is kiderült hollétük – és levelet is hozott már egy futár, hogy a „trónörökös” egyetlen fiú sürgősen térjen haza a szülői házba – így hát végül, néhány hónap után valóban ezt a megoldást választják: egyszerűbb és kényelmesebb lesz Veronába menniük és könnyebb lesz a családi vagyonból szolgák sürgő hada között élniük.
És ráadásul jön az első kis Rómeó is majd – neki pedig a legjobbat kell kapnia mindenből.
Az esküvő kész ténye, az idő reményeik szerint majd csak kibékíti a két családot...
Ez persze nem történik meg olyan könnyen.
Végül Capuleték ugyan beletörődnek a megmásíthatatlan ténybe, hogy egy szem leánykájuk már Montague, de a „békés egymás mellett élés” évek múlva sem valósul meg tökéletesen.
Júliának persze még nehezebb a dolga az ellenséges, őt el nem ismerő Montague-környezetben, ahol ő csak egy „Capulet”: a sok stressz és frusztráció következtében ideges, kiszámíthatatlan lesz, amit Rómeó sokáig elhallgat és megért, de idővel egyre kevésbé tolerál. Nevezhetjük akár nevén is azt a konfliktusspirált, ami szép lassan begyűrűzik a mindennapjaikba: a megoldatlan problémák újabb és újabb vitákat szülnek, amik egyre kezelhetetlenebbé válnak – főleg Rómeó szemszögéből. Az érzelmi diszharmónia – azaz a félig pozitív, félig negatív megítélés –egyre jobban erősödik benne Júliával szemben.
Júlia viszont az idegen környezetben csak Rómeóra támaszkodhat: megmarad rajongani érte ugyanúgy, mint az első pillanatokban. Néha ugyan gyűlölve gyűlöli Rómeót azért, mert nem védi meg őt a Montaguek utálatától – ahogy azt ő elvárná –, de ugyanakkor jobban is szereti mindennél. Ő inkább rá van utalva Rómeóra, mint Rómeó őrá: a függés részéről jóval szorosabb, nélküle nincs semmije és senkije.
Rómeó kevésbé köteleződik el: az akkor még praktikusnak látszó döntés következtében hogy Veronában élnek, nem áldozza végül a családját és a származását is a kapcsolatra (ahogy az idegen környezetbe került Júlia mindenét) – vagyis „kevesebbet fektet be”.