Megbomlott narratívák
Naplót írni sokféleképp lehet. Mégis, néhány bekezdés erejéig most hanyagoljuk a vitaindító blogok zűrös világát, és forduljunk a „Kedves naplóm” típusú bejegyzések sokkal romantikusabb zűrzavara felé. Végső soron minden ilyenfajta napló történet. Olyan elbeszélés, melynek főhőse a naplóíró maga, a cselekmény pedig életének hű lenyomata, véget nem érő folytatásos regény formájában. A lelkes történetíró ezen oldalakon rendezgeti és rázza mondatokba a közelmúlt történéseit, azokkal kapcsolatos érzéseit, gondolatait. A világ eseményei a naplóban az én viszonylatában jelennek meg, értelmes, összefüggő meseként.
Sajátosan emberi gondolkodásmód ez – olyannyira, hogy Jerome Bruner valamiféle genetikai hajlamot feltételezett amögött, ahogyan az ember minden észlelt, tapasztalt, külső és belső jelenséget összefüggéseiben vizsgál, és nyelvi úton elbeszélhető történetté szervez. Vagy amint Hardy fogalmaz: „narratívákban álmodunk és álmodozunk, narratívákban emlékezünk, narratív formájúak az előérzeteink, narratívákban remélünk, esünk kétségbe, hiszünk, kételkedünk, tervezünk, módosítunk, kritizálunk, alkotunk, pletykálunk, tanulunk, gyűlölködünk és szeretünk.” (Narratívák 5., Kijárat Kiadó, 2001)
Aki a narratív pszichológia szemüvegét veszi föl, mindenhol történetet lát. Ezen irányzat felfogása szerint az ember személyazonossága, identitása is narratívákból épül föl. Ebből a szemszögből nézve: ahogyan egy nemzet identitása a közös és közismert mondákon, történelmi tényeken, vagy akár múzeumi tárlatok tárgyszerű elbeszélésein alapszik, éppúgy a személyes identitás, az egyén személyiségképe is az átélt események, cselekvések, emlékek rendezett sorából, vagyis felidézhető és elmesélhető történetekből – narratívákból áll. Ez a szemléletmód az, ami lehetővé teszi, hogy a naplóírást a pszichológia úgy értelmezze, mint önmeghatározó, identitásképző cselekvést – hiszen a napló végül is nem más, mint az egyén saját történetgyűjteménye, életének személyre szabott múzeuma.
Ha azt vesszük alapul, hogy egy „normális”, átlagos napló nem más, mint egy lenyomat gazdájának történetekben meghatározott identitásáról, akkor felmerül a kérdés: mi a helyzet abban az esetben, ha egy személyiségzavaros ember ír naplót? Kézenfekvő lenne a válasz, miszerint egy ilyen, „beteg” napló nem más, mint a kudarcot vallott önmeghatározás papírra vetett bizonyítéka. Eszerint például egy skizofrén feljegyzései tekinthetők a valamilyen okból kialakult elmebaj nyelvi megnyilvánulásának, mely illusztrálja a tényt, hogy az egyén képtelen megszervezni személyiségének koherens narratíváját.
De érdemes volna talán egy csavarral megközelíteni a kérdést, és megvizsgálni azt a lehetőséget, amikor nem az egyén alkot narratívákat, hanem a narratívák alkotják meg az egyént. A narratív pszichológia ugyanis nyitva hagyja a kérdést: honnan erednek életünk történetei? Valóban mi hozzuk létre azokat, tudatosan, a nyelv erejével? Vagy inkább készen kapjuk őket, és születésünkkel csupán belecsöppenünk az elbeszélések tengerébe, melyek aztán észrevétlenül belénk ivódnak?
Freud gyerekkori amnéziának nevezi azt a nagyjából hároméves korunkig tartó életszakaszt, melyről szinte semmi emlékünk nem marad. Elmélete szerint bizonyos traumatikus események elfojtása miatt tudatosan nem férhetünk hozzá ekkori emlékeinkhez. A narratív pszichológia más magyarázatot kínál. Az első három év olyan időszak, amikor a nyelv (és persze az agy) még nem érte el azt a fejlettségi szintet, amivel az eseményeket kellő hatékonysággal rendszerbe tudnánk foglalni. A tünékeny benyomások így nem ismételhetők meg belső monológ vagy elbeszélt történet formájában, és hamar elvesznek, vagy csak töredékesen maradnak fenn.