Jelenlegi hely

Kalocsán már megkezdődött a gyógyulás

Beszélgetés dr. Szigecsán Tamás aneszteziológussal
Megértettük, mekkora a jelentősége annak, hogy mit mondunk a betegnek

Dr. Szigecsán Tamás magán-aneszteziológusként dolgozik Kalocsán – a betegekkel végletesen kiszolgáltatott helyzetben, a műtőasztalon találkozik. Szerepe szerint nem ő gyógyít, ő csak lehetővé teszi az operációt. Legalábbis ezt gondolta mindaddig, amíg el nem végzett egy képzést, ahol megtanulta a szuggesztiós technikát. Hatására megváltoztak a kimondott szavak: az oxigénből hűs erdei szellő lett, az infúzió-szúrásból infúzió-bekötés, az elektródából tappancs, a fertőtlenítőszerből pedig kellemesen hűs folyadék. Azóta furcsa dolgokra lett figyelmes – nemcsak a betegek lettek elégedettebbek, hanem a kollégák is többet mosolyognak és szívesebben jönnek ezekre a műtétekre.  

Szerző: 

„Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.”

                                                                                                                                                                                                                                                                                                                Tamási Áron

Egész véletlenül keveredtem el a SASOK-képzésre – meséli. – Mindig érdekelt a filozófia, amelynek egyik központi kérdése a halál. Orvosként azonban azt tapasztaltam, hogy a halál a kórházakban eltitkolt életesemény. A társadalom nem akar találkozni vele, az egészségügyi dolgozók sem szívesen szembesülnek ezzel, mert számukra egyenértékű a kudarccal. Így kerültem kapcsolatba a Hospice-képzéssel, és itt említette az egyik előadó a SASOK-at. Gyakorló aneszteziológusként korábban is láttam, hogy ott, a műtőasztalon valami alapvetően megváltozik az emberben. A korábban tökéletes fiziológiai értékeket mutató beteg vérnyomása megnő, pulzusa megemelkedik, olyannyira, hogy néha nem lehet elkezdeni a műtétet. Azt is tapasztaltam, hogy ebben a helyzetben gyakran nagyon egyszerű kérdésekre sem tudnak válaszolni. Többször előfordult például, hogy megkérdeztem, „Hogyan szólíthatom?” – de a beteg csak a teljes nevét ismételgette, mert nem értette meg a kérdést. Szigorúan az orvosi gyakorlat elemeit alkalmazva alig lehetett ezzel a helyzettel mit kezdeni.

 

Mivel magyarázta akkoriban, mi történik ilyenkor a betegekkel?

Inkább a filozófia adott számomra magyarázatot, amely úgy tartja, hogy a mai ember tagadja a szenvedést, menekül az önállótlanság elől, és megfeledkezik arról, hogy a „világban-benne-léte” mindig valamilyen másik emberhez kötött létezés. Ebben a gondolatmenetben az orvos eszközzé válik a gyógyításban, mert a beteg úgy véli, a gyógyulás az orvos tudásán keresztül történik, ezt a tudást pedig akár ő is megszerezheti. Tehát amikor orvoshoz megy, nem segítséget kér, hanem olyan szolgáltatást, ami számára jár. A műtőasztalon meztelenül fekve viszont hirtelen valami egészen mással kell szembenéznie. Eddig menekült attól, hogy ennyire kiszolgáltatott helyzetben legyen – itt, a narkózisban azonban még az önkontrollját is teljesen fel kell adnia. Vagyis igazán bajban van. Ha az ember a bajban meg tudja találni a helyét, akkor otthon lehet benne – de ehhez segítségre, megértésre van szüksége. Ezt talán már a SASOK előtt is éreztem. Az orvosi gyakorlat azonban nagyon szigorú protokollt ír elő a műtét minden résztvevője számára. Azon az osztályon, ahol korábban dolgoztam, és ahol egyébként igen magas szakmai színvonalú munka folyt, sokszor csak „lealtattuk” a beteget, gyakran azt sem tudtam, hogy hívják. A „burn out”, a kiégés-szindróma jeleit lépten-nyomon tapasztaltam. Rengeteg elvált, dohányos és alkoholista dolgozott velünk. Talán ez is közrejátszott abban, hogy új utakat kerestem.

 

Mi változott meg Önben a képzés hatására?

Megértettük, mekkora a jelentősége annak, hogy mit mondunk a betegnek. Ha valakinek azt mondjuk, „a leletek szerint minden rendben van”, azt üzenjük, hogy csak a leletek szerint van minden rendben, egyébként pedig minden rossz. Mert bármi, amit mondunk, szuggesztió a lét hagyományos értelmezési kereteit elvesztő beteg számára. Már a képzés ideje alatt is éreztem, hogy változtatni kell a gyakorlatunkon. Rendkívül zavart, amikor például olyan mondatok hangzottak el a műtőben, hogy „rossz a vérnyomásmérő”, mert akkor már pontosan tudtam, hogy ez a beteg számára nagyon rossz „üzenet”. A műtőasztalon fekvő ugyanis megváltozott tudatállapotba kerül, amelyben különösen érzékennyé válik a szuggesztiókra, s ezek negativitása a gyógyulás folyamatára, a műtét sikerére is hatással lesz. Arra is rá kellett döbbennem, hogy az aneszteziológus nem fordulhat betege felé pusztán mint test felé, hanem mint szenvedő személyt kell elkísérnie egy teljesen önállótlan, másokhoz kötött, otthontalan „világban-benne-létben”, amely lét elől egész eddigi életében menekült. Ám ha az orvos már nem egyszerűen eszköze a gyógyulásnak, a beteg pedig nem pusztán az orvoslás tárgya, akkor kettőjük találkozása igazi személyes találkozás lehet. Itt a gyógyító egész személyiségével és tudásával van jelen, a gyógyítás általa történik, ezért a jelenléte már önmagában is gyógyszer.

 

Mi változott meg egészen konkrétan a gyakorlati munkájában?

A műtőasztalon jelentkező módosult tudatállapot miatt egy sor fontos szakmai kérdés átkerült a műtét előtti beszélgetés idejére. Pl. a gyógyszerérzékenység kérdése – hiszen ennek a megválaszolása csak teljesen tiszta tudattal lehetséges. Már csak azért is, mert a tévedésnek igen súlyos következménye lehet. A műtőasztalon pedig az orvosi szakkifejezéseket egyszerű, hétköznapi szavakkal helyettesítettem, igyekeztem a negatív sugallatúakat kiiktatni a műtét teljes folyamatából.  Figyelembe véve a beteg megküzdési stílusát és elérhető kommunikációs csatornáit, mindezt úgy kell megtennünk, hogy a beteg törés nélkül vállalhassa fel saját önállótlanságát és az aneszteziológusra utaltságát – akinek felelőssége nem csupán a műtéti kimenetel szempontjából nagy, hanem mert a szenvedő betegnek egy eladdig felvállalhatatlan krízisben lehet kísérő társa. A sikert az jelenti, amikor a beteg ellenállás nélkül megérti és befogadja az olyan instrukciókat, mint „csak hagyja, hogy a gyógyulás megkezdődjön!” „engedje, hogy a dolgok eltávolodjanak és elcsendesedjenek!”, „hagyja, hogy az erő visszatérjen az izmaiba!”, „csak hagynia kell, és minden jóra fordul”. 

 

Mit szóltak mindehhez a kollégák?

Eleinte nagyon furcsa volt például a „hűs szellőt” az oxigén szinonimájaként használni, mert ez egy rendkívül szigorú, sok tekintetben katonai fegyelmet igénylő közeg. A szubjektív hangvétel kezdetben kifejezetten idegen volt, sokan furcsán néztek, mások egyenesen kritizáltak. De én rögtön az elejétől fogva hangosan beszéltem a beteghez, nem suttogtam, nyíltan vállaltam ezt a fajta kommunikációt. Persze izgultam is, de nem erőltettem senkire ezt a stílust, inkább csak reméltem, hogy majd minden kedvezően alakul. Valóban, végül mindenki megtalálta ebben a helyét. Olyannyira, hogy ha mostanában elfeledkezem valamiről, például elfelejtem bemutatni a műtősfiút, figyelmeztetnek, hogy elmaradt valami. Mert még a műtősfiúk is szeretnek személyesen jelen lenni. Magán-aneszteziológusként engem a sebész kér fel a műtét kísérésére, tehát nem mindegy, mennyire elégedett velem. Kezdetben talán ők sem értették, mi történik, de mára rájöttek, az ő dolgukat könnyítem meg, mert nekik lesz így kevesebb feladatuk ­– a betegek pedig elégedettebben hagyják el a kórházat. A műtőben is megváltozott a hangulat, ami számomra egyáltalán nem mellékes. Azóta mintha mindenki velünk akarna dolgozni. Talán mert mi magunk is másképp jövünk ki egy olyan operációról, ami ezekkel a szavakkal fejeződik be:  „A műtét sikerült, a gyógyulás már meg is kezdődött.”

 

 

 

A SASOK

A „Szuggesztiók Alkalmazása a Szomatikus Orvoslásban Képzés”-ből származik a SASOK rövidítés, amelyet a Magyar Hipnózis Egyesület és a Semmelweis Egyetem Aneszteziológiai és Intenzív Terápiás Klinika közös szervezésében indítottak. Ez a képzés olyan szuggesztiós technikákkal ismerteti meg a résztvevőket, amelyek beépíthetőek a szomatikus gyógyítás mindennapjaiba, és számos területen igazolták már hatékonyságukat.  Az előadók között pszichológusok, pszichiáterek, hipnoterapeuták, aneszteziológusok és intenzív szakorvosok szerepelnek.

 

A cikk megjelent a Mindennapi Pszichológia 2009. 3. számában

Ez is érdekelhet

Noha az emberek többsége nem kedveli a mesterséges illatokat, a trend továbbra is az, hogy a legtöbb teret ilyen módon próbálják vonzóbbá tenni.

A tudomány mai állása szerint mind biológiai, mind pszichológiai tényezők „közreműködnek” a migrén kialakulásában, illetve abban is, hogy a migrénes rohamok mennyire válnak...

Bármikor felkereshetjük Dr. Google rendelését. Huszonnégy órában dolgozik, és sosem fárad el.

Akár saját magunk sérülünk meg, akár egy barátunk sérülésének leszünk szemtanúi, ugyanazok a területek aktiválódnak az agyunkban.

Az emberek többsége meglepően pontosan képes felmérni saját egészségi állapotát, s ezáltal megjósolni, hogy például elkapja-e a nátha a közeljövőben – tudjuk meg a Pittsburgh-i...

Ha a beteg bízik a szakemberben, nagy valószínűséggel bízni fog a gyógyulásban is.