Lehetőségek kora? – avagy lábunk alá a talajt
A XXI. század temérdek vívmánnyal ajándékozta meg az emberiséget, az Airbuszok és a Google Earth óta meglehetősen lecsökkentek a távolságok, a kábeltévé és az internet szélessávú csatornáin hömpölyögő információáradat az időt felgyorsította, ám nem növelte a társadalomban az érzelmileg stabil, lelkileg kiegyensúlyozott emberek arányát. Sőt, manapság a depresszió, szorongás, szenvedélybetegségek, magatartásproblémák, evészavarok olyan természetességgel fészkelik be magukat mindennapjainkba, hogy lassan fel sem tűnik nekünk, hogy jelenlétük korántsem természetes. És elmondhatjuk ugyan, hogy ahol élünk, a lehetőségek országa, kitágult ablakunk a világra, de vajon elveszünk a látványban és alámerülünk az információtengerben, vagy megtanulunk úszni és „saját otthonunkat” rendben tartani?
Ma a média minden lehetséges csatornáján keresztül – és azokon kívül is – elárasztanak az információk, ahhoz azonban nincsenek megfelelő eszközeink, hogy fel is dolgozhassuk az így nyert adatokat, és megküzdhessünk az egyre növekvő stresszel. Megfelelő információkezelő kompetenciák híján viszont ki vagyunk szolgáltatva a plakátokról integető szilikon-mellű, csontvázalkatú modell-lányoknak, a Photoshopnak, vagy a szappanoperák érzelmeiket bámulatos művészi érzékkel kezelő sztárjainak, akik észrevétlenül kúsznak be életünkbe, és hatással vannak testképünkre, identitásunkra és önértékelésünkre is. Mi több, megfelelően stabil önértékelés és identitás nélkül a globalizálódó világunkban együtt élő kultúrák is fenyegetnek, ahelyett, hogy környezetünk különböző színeit élvezhetnénk. Ha identitásunk és önértékelésünk törékeny, többszörösére dagad a társas összehasonlítás és a külvilágból jövő visszajelzések szerepe, és ilyenkor az erőt abból meríthetjük, ha folyamatos visszaigazolást szerzünk arról, hogy amit mi csinálunk, az a jó és az üdvözítő. Ebből viszont egyenesen következik, hogy amit más csinál, az a „nemjó”, és ha ezt ráadásul be sem ismeri, azzal hadüzenetet küld ellenünk. Illusztrációként elég, ha figyelmesen követjük a napi hírekben visszaköszönő, intoleranciából fakadó súlyos konfliktusokat, vagy a kisebbség és a többség együttnevelését szorgalmazó integrált oktatási programok megvalósulásának folyamatos nehézségeit. Talán nem lepődünk meg, de azzal ugyanis, hogy hátrányos helyzetű gyermekeket az átlagos hátterűekkel egy osztályba pakolunk, még a problémákat nem számoljuk fel egy csapásra, amíg nem foglalkozunk a gyermekek empátiás és együttműködési készségeinek nevelésével, érzelmi intelligenciájuk fejlesztésével, melynek révén nemcsak elfogadhatják egymást, de segítséget adni és kapni is megtanulhatnak. Ennek alapja pedig az, hogy stabil képük legyen magukról, melyet nem fenyeget alapvetően a különbözőség.