Rendszerváltás a gyermekkorban - a virtuális világ digitális gyermekei
„A gyermekek fejlődésének tanulmányozása azoknak a testi, értelmi és pszichoszociális változásoknak a vizsgálatát jelenti, amelyeken a gyerekek a fogamzás pillanatától kezdve keresztülmennek” (Cole és Cole, 2006).
A fenti szöveget olvashatjuk egyik gyermekpszichológiával foglalkozó tankönyv nyitó oldalán. E könyv szerzői – Michael és Sheila Cole – három olyan dolgot emelnek ki, amelyek meghatározzák, hogy egy újszülött csecsemő az évek során milyen felnőtté válik majd. A fejlődésben fontos testi változásokon értjük azokat a folyamatokat, amelyek egy adott fajon belül minden egyednél jellemzően lezajlanak. Például, hogy a lányok serdülőkorukban menstruálni kezdenek; vagy hogy a magzati fejlődés első három hónapjában kialakulnak a végtagjaink. És persze testi változás alatt értjük mindezek egyéni színezetét is, melyeket a DNS-ünkbe kódolva génjeink határoznak meg. Gondolhatunk itt például arra, hogy hány évesen kezd az adott kamaszlány menstruálni, vagy hogy hány cm lesz a végső testmagasságunk. A testi változásoktól persze az idézetben említett másik két folyamat sem választható el élesen, az értelmi változások, az intellektus fejlődése éppúgy függnek a genetikai kódtól, mint a gyermeket körülvevő szülői, tanári vagy éppen kortárs környezettől. A pszichoszociális változások pedig leginkább azt jelentik, hogy az előbbiekben leírtak hogyan képeződnek le az emberben, hogy adott környezet adott emberre adott kultúrában milyen hatást gyakorol.
Az előbb leírtak tükrében, azt keretként használva próbáltam értelmezni mindazt, amit a mai gyerekekről és az őket körülvevő megváltozott világról gondolok. Az mindenki számára lassan evidenssé válik, hogy valami megváltozott, a gyerekkor már nem az, ami akár 5-10 éve volt. A szülők és a tanárok jól bevált nevelési módszerei pedig sorra megbukni látszanak. Miért alakulhatott ez így? Miért nem lehet azzal hatni a mai fiatalságra, amivel korábban évtizedekig lehetett? Miért beszélnek a gyerekek egy, a magyartól látszólag teljesen eltérő nyelvet, és miért érezhetjük azt, hogy talán kialakulóban van egy újabb „nagy generáció”?
Tény, hogy a rendszerváltás után születettek valamiért mások, mint a régebbi korok gyermekei. Furcsán hangozhat mindez egy ’87-ben született tollából – de ha már mi, nyolcvanvalahányasok is érezzük mindezt, lehet az egészben valami igazság. Számos női magazin és tévéműsor foglalkozik ezzel a témával, talán ideje lenne, hogy az akadémikus irodalomba is jobban beszivárogjon mindez. A probléma, ha lehet így fogalmazni, hihetetlenül összetett, viszont megoldásra vár. Annál is inkább, mivel egyre gyakrabban láthatunk arra példát, hogy a több évtizede pályán lévő pedagógus, vagy a három-négy gyermeket felnevelt nagymama kezéből mintha kiesnének az eszközök, mintha hatalmasra dagadna a távolság nevelő és neveltje között. De másfelől érezzük, éreznünk kell, hogy ez a változás törvényszerű, hiszen annyi impulzus érte az emberiséget az elmúlt két évtizedben, mint talán azelőtt soha. És ennek a folyamatnak az egyik hozománya, hogy a gyermekkorról alkotott elképzeléseinket újra kell definiálni.