Jelenlegi hely

A reinkarnációtól a halántéklebenyig - avagy a déjà vu keletkezése

az ismerősség szubjektív érzete a mellé az objektív tudás mellé kerül, hogy tudjuk, az ismerősségérzet téves

Talán érezték már úgy, hogy egy adott pillanatban tudják, mi lesz a következő lépés, amit megtesznek, és a helyzet, amiben benne vannak, vészjóslóan ismerős – mintha már megtörtént volna, mintha láttuk volna már. Vajon mindannyiunkban egy jósnő veszett el? Valóban meg tudjuk érezni – ha megmondani nem is – a jövőt?  Erre a kérdésre keresem a választ ebben a cikkben, természetesen nem ezoterikus tanok bemutatásával, hanem sokkal tudományosabb síkra terelve a szót.

 

Szerző: 

 

Talán érezték már úgy, hogy egy adott pillanatban tudják, mi lesz a következő lépés, amit megtesznek, és a helyzet, amiben benne vannak, vészjóslóan ismerős – mintha már megtörtént volna, mintha láttuk volna már. Vajon mindannyiunkban egy jósnő veszett el? Valóban meg tudjuk érezni – ha megmondani nem is – a jövőt?  Erre a kérdésre keresem a választ ebben a cikkben, természetesen nem ezoterikus tanok bemutatásával, hanem sokkal tudományosabb síkra terelve a szót.

Remélem, hogy a bevezetőben mindenki ráismert saját déjà vu élményeire. A mai emlékezetpszichológia – mely elsősorban nem a jóslással foglalkozik, ám a jóslással ellentétben gyakran szemet huny a déjà vu érzés fölött, mivel nagyon nehéz azt kísérletileg előállítani – megpróbálta többször is definiálni. Az egyik klasszikus (bár ma már meghaladott) definíciót Neppe alkotta meg (1983): „A déjà vu olyan szubjektív, szokatlan benyomás, amely egy jelenbeli, nem definiálható múlttal rendelkező élmény ismerősségén alapul”.

Ám ne haladjunk ennyire előre.

Az első déjà vu fogalom Arnaud francia orvos nevéhez köthető, 1896-ból. Akkor vezette be a terminust, amikor a déjà vecu („már megélt”) és az „emlékezetcsalódás” kifejezések népszerűtlenné váltak. A pszichológiai irodalom további kifejezései inkább anekdotikus természetűek. Freud például „személyes visszaemlékezésnek” nevezte leveleiben. A pszichoanalízist nem nagyon érdekelték azok a folyamatok, amelyek a déjà vu érzéseket létrehozzák. A kutatók arra voltak kíváncsiak, hogy milyen szerepet játszik a déjà vu a lelki környezetben, mi a funkciója, és leginkább, hogy mint elhárító mechanizmus, mire szolgálhat (Findler, 1989).

A déjà vu elméleteinek Findler (1989) négy csoportját különbözteti meg. Az egyik a testi illetve mágikus folyamatokra helyezi a hangsúlyt: szokatlan erőket tulajdonít az egyénnek, olyan fogalmakat használ a jelenségre, mint prekogníció (tudatelőttiség), jelenés, kinyilatkoztatás, telepátia, illetve reinkarnáció. Ugye hallottuk már, hogy valaki arról számol be, hogy a déjà vu élményei valójában az előző életében lejátszódó jelenetek… Ilyenkor a személy kamatoztathatja az „első” eseményről avagy előző életből való tudását a jelenre nézve.

A déjà vu elméletek második csoportja a sokkal prózaibb előhívás-fókuszú modell. Például vegyük azt az egyént, aki sohasem sétált adott utcán, mégis rengeteg képet tárol más utcákról, melyeket valóban látott. Így tehát részlegesen előhívja az emléket (tipikusan a „nem tudom hova tenni” érzés). A zavar abból ered, hogy képtelen teljes egészében előhívni az emlékezetből az előzetes élményt.

A harmadik elméleti csoport a neurológiai működést helyezi előtérbe, és szintén egy emlékezeti „előhívási” megközelítéssel él. Ez a „kettős pálya elmélet”, amely a 19. és 20. században nagyon népszerű volt. Eszerint akkor élünk át déjà vu érzést, ha a különböző idegpályák továbbította szenzoros jelek nem egyszerre érkeznek az agykérgi területekre, így az agy félreértelmezi ezt az eseményt, és kettős élményként regisztrálja. Mivel a két pálya inputja közötti „szünet” csupán pár milliszekundumig tart, az első idegi esemény nem kódolódik, és így nem is emlékszünk rá. Amikor végül összetalálkozik a második idegi eseménnyel, az ismerősség érzetét kelti bennünk, amelynek viszont nincsen meghatározható múltja. Azt gondolják, hogy ez a késői találkozás a szemidegből eredeztethető, ezért feltételezik azt, hogy a déjà vu egy optikai- vagy látópálya-késésből keletkezik. (Moulin és O’Connor, 2006).

Végül fontos megemlíteni Sno és Linszen (1990, id. Moulin et al. 2005) magyarázatát. Ők megpróbálták osztályozni a déjà vu különböző formáit: elsődleges (major) és másodlagos (minor) déjà vu formákról beszélnek. A minor déjà vu átmeneti, gyorsan keletkezik, úgy gondolják, hogy nem patológiás, hétköznapi emlékezeti hiba. Míg a major déjà vu tisztán patológiai eredetű, hosszan tart, és valószínűleg krónikus sérüléseknél fordul elő, mint például a temporális vagy halántéklebeny-sérült epilepsziásoknál.

A déjà vu érzésről általában azt tartják, hogy az egyén szokatlan módon felismeri, amit éppen lát, így az irodalmi elnevezést, a „már látott”-at honosították meg. Valójában a déjà vu érzését már átélő emberek 84 százaléka legalább egy olyan déjà vu élményről is beszámol élete során, ami nem vizuális, hanem hallási (Buck és Geers, 1967, id. Moulin et al. 2006). Tehát a déjà vu nem korlátozódik csak a látási csatornára, hanem többféle modalitáson fejeződhet ki (Neppe, 1983, id. Moulin et al., 2006): déjà entendu (már hallott), déjà senti (már érzett/szagolt), déjà pensé (már gondolt) és déjà visité (már meglátogatott/megnézett). A déjà vu ma ezek összefoglaló elevezése.

Érdekes összehasonlítást tettek Moulin és munkatársai (2005) a déjà vu és a déjà vecu (már megélt) érzést illetően. Különböző esettanulmányokra és Sno és Linszen (1990) tanulmányára hivatkozva különbséget tettek a már látott, déjà vu – mint téves ismerősség-érzés, és a már megélt, déjá vecu – mint az emlékezés téves érzése között. De mi a különbség aközött, hogy érzem, átéltem ezt a percet, és aközött, hogy olyan ismerős a cselekmény, mintha átéltem volna már – tettem fel magamban a kérdést. Mindjárt meglátjuk. Moulin és kollégái esettanulmányokat vizsgáltak a két fogalom elkülönítésének bizonyítására. Az egyik páciens, A.K.P., 80 éves férfi emlékezetzavarának következtében ment orvoshoz, azt állította, hogy nagyon gyakran él át déjà vu élményt (tulajdonképpen „déjà vecu”-t). Amikor azt javasolták neki, hogy menjen el egy klinikára, ahol megvizsgálják az emlékezetét, azt mondta, hogy már volt ott (ez persze nem így volt). Nos itt kezdődik a déjà vecu. A.K.P. déjà vecu érzései sokkal gyakoribbak, tartósabbak és hosszabbak voltak, mint az átlagos déjà vu érzések, és annyira intenzívek, hogy akadályozták őt mindennapi teendőinek elvégzésében. Nem olvasott újságot, nem nézett tévét, mert azt mondta, már látta őket korábban. Ám amikor a felesége megkérdezte tőle egy film közben, mi fog történni, azt válaszolta: „Honnan tudhatnám, nem jó az emlékezetem!”.

A másik páciens Alzheimer-kórban szenvedett. M.A. 70 éves nő, férje szerint előre látja a jövőt. Arról számolt be, hogy már tudja az új eseményeket, például azt, hogy hány ember hal meg Balin egy terroristatámadás következtében. Amikor nyaralt, egyik este egy nő rosszul lett az étteremben, és M.A. megjegyezte, hogy a nőnek ez a  második rohama volt már aznap. „Emlékezett” rá, hogy látta a nőt a strandon, és akkor is rohama volt. Még mielőtt irigyelni kezdenénk a páciensek „jóstehetségét”, meg kell jegyezni, hogy ezek a déjà vecu érzések korántsem voltak kellemesek a betegek számára. Az emlékezeti konfabulációnak (ahogy ezt Moulinék nevezték) van egy lényeges, negatív velejárója: a páciens általában bele sem kezd a cselekvésbe, hiszen azt hiszi, hogy az már megtörtént. Így ennek erős befolyása van a mindennapi tevékenységekre.

Moulin és munkatársai levonták a következtetést, miszerint a déjà vecu alapja az aktuális, jelenbeli pillanat emlékezeti élménye, vagyis az, hogy emlékszünk a jelen pillanatra. Az emlékezeti élményeket közvetítő emlékezeti neuronkörök folyton aktívak, és a működésüket nem szabályozzák többé kontrollfolyamatok. Ez a fennmaradó emlékezeti élmény annak a folytonos érzése, hogy az „én” a múltban van, és ez vezet a déjà vecu állapothoz.

Ne ijedjünk meg, a déjà vu élmények nem csupán emlékezeti sérüléseknél jelentkeznek, az átlagnépesség több mint 96 százaléka átéli őket. Meg kell azonban jegyezni, hogy a déjà vu kutatásokban ugyancsak jelentős szerep jut az esettanulmányoknak, ami annak köszönhető, hogy – amint a bevezetőben már említettem, – nagyon nehéz laboratóriumi körülmények között létrehozni ezt az érzést.

A déjà vu „alkotásának” lehetetlenségére kivételt jelent pár tanulmány, amelyben a halántéklebeny területét ingerelték elektródákkal (Bancaud, Brunet-Bourgin, Chauvel és Halgren, 1994, id. Moulin et al., 2005), így egyfajta „álomszerű állapotot” gerjesztettek 16 temporális lebeny-sérült epilepsziásnál. A páciensek szokatlan, múltbeli emlékek spontán előhívásáról számoltak be, amelyek olyan érzéssel töltötték el őket, mintha álmodnának. Nagyon gyakori volt továbbá a déjà vu érzése. Az egyik páciens úgy számolt be szokásos rohamáról, mint „egy rövid álomról tudatvesztés nélkül, amiben egy nagyon erős emlék tűnik fel egy jelenetről, amit már megélt azelőtt”.

Ezen a ponton válik ketté két elmélet: A „kettős pálya elmélet” vagy „látópálya-késedelem elmélet” szerint a látópályák szükségesek a déjà vu keletkezéséhez – meglepő módon ezt még sosem tesztelték. Ám ha feltesszük, hogy amennyiben valakinek nem a látópályáján érkezik a szenzoros input, mégis van déjà vu élménye, ráadásul azt ugyanolyan módon éli át, mint egy látó személy, rögtön tesztelhetővé válik a látópálya-késedelem elmélet. Logikus a kérdés ezután, hogy egy vak ember vajon átélhet-e déjà vu élményt… O’Connor és Moulin (2006) pontosan egy ilyen esetről számol be. M.T. 25 éves férfi, akinek nincsen pszichiátriai rendellenessége, sem pedig epilepsziája. Veleszületetten vak, álmaiban nem jelennek meg képek. 8-9 éves korából számol be az első déjà vu élményekről, amelyek két-három alkalommal jelentek meg egy héten, pár másodperctől fél percig tartottak. Általában akkor élte át őket, amikor egyedül volt éjszaka, és úgy jellemzi őket, mint a szenzoros élmények ismerős „összecsengését”. Így írja le egy déjà vu élményét:

„Hallás, érintés és illat gyakran összevegyül a déjà vu élményben. Majdnem olyan, mint a fényképezőgép memóriája, persze a képek nélkül. Pontosabban olyan ez, mint egy multi-dimenzionális emlékezet, mintha egy apró felvétel lenne a fejemben, amiről próbálom kitalálni, hogy vajon hol találkoztam vele azelőtt?”

M.T. déjà vu érzésének szubjektív élménye „különös, sok esetben élvezetes… és hátborzongató”. Egy 10 éves korában megélt, különösen élénk déjà vu élményt hívott elő. Iskolában történt, uzsonna közben, megkérdezték tőle, hogy kér-e még enni, ekkor úgy érezte, hogy a jelenet nagyon ismerős, mintha már megtörtént volna.

„Pontosan akkor  kezdődött, amikor azt mondtam, „Igen, kérek”, és megfogtam  a tányért, és hallottam, mit válaszol a konyhás egy másik embernek az asztalnál, és hirtelen az jutott az eszembe, hogy velem ez már egész biztosan megtörtént valamikor.”

Úgy érezte, hogy az érzés fél percig tarthatott, ám valójában nem lehetett több 7-10 másodpercnél.

M.T. déjà vu élményeinek jellemzői egybevágnak egy újabb déjà vu definícióval, amely Brown (2004, id. O’Connor és Moulin, 2008) nevéhez köthető: „A déjà vu két egyidejű, ellentétes mentális értékelés találkozása: az ismeretlen objektív megítélése mellé az ismerős szubjektív értékelése kerül.”

M.T. déjà vu érzései csupán abban különböznek a tipikus „déjà vu”-től, hogy az élmény nem képekben jelenik meg. Ő a „déjá été” („már volt”) kifejezést használta annak az érzésnek a körülírására, amikor úgy érezzük, hogy már átéltük valamikor ugyanazt a helyzetet. Azonban déjà vu érzéseinek normális jellemzői nem adnak okot arra, hogy más elnevezést használjunk, hiszen idegrendszeri szempontból sem térnek el a normális populáció déjà vu élményeitől. Ebből Moulin és munkatársai azt az érdekes következtetést vonták le, hogy sem a látás megléte, sem pedig a látási inger nem szükséges a déjà vu keletkezéséhez. Ez a bizonyíték tehát megkérdőjelezi a látómező-késéses elméleteket.

Moulin, Conway, Souchay, O’Connor (folyamatban) és munkatársai szerint mind az epilepsziásoknál, mind a nem klinikai populációnál tapasztalt déjà vu élmény nem csupán az ismerősség érzéséből keletkezik, hanem abból is, hogy az ismerősség szubjektív érzete a mellé az objektív tudás mellé kerül, hogy tudjuk, az ismerősségérzet téves. A kognitív érzés szerkezetét illetően tehát a szubjektív érzés és az objektív valóság szétválását tételezik fel. Feltételezik, hogy a „déjà vu”-ben megjelenő téves ismerősség-érzetért felelős halántéklebenynél található idegkörök működésében bekövetkezett zavar hozza felszínre a szubjektív érzést, amelyet ismerősnek érzünk. Így a szenzoros (vagy kognitív) inger forrása nem fontos a déjà vu élmény természetét illetően; ami fontos, az az, hogy az ingert hogyan, milyen úton dolgozzuk fel tudatos és tudattalan szinten. A két feldolgozás szétválása így a hasadtság vagy disszociáció élményét idézi elő, például a „déjà vu”-t (ismerősség érzése emléknyom nélkül), vagy a „jamais vu”-t (annak az érzése, hogy ismeretlen számunkra a dolog, ám jelen van az emléknyom). Ezt a fajta disszociatív magyarázatot támogatják a neuroanatómiai felfedezések is (pl. Bancaud, Brunet-Bourgin, Chauvel és Halgren, 1994).

 

Így jutottunk el végül a reinkarnációtól a halántéklebenyig. Az elméleteknek azonban az a sorsa, hogy mindig megcáfolják őket. Úgy gondolom, hogy a déjà vu igazi kihívás a kutatók számára, további vizsgálatokat igényel. Jelen pillanatban én beérem azzal, ha elértem a célom: amellett, hogy egy átfogó, de korántsem teljes elméleti keretet mutattam be a déjà vu élményről, remélem, hogy akik olvasták e cikket s később találkoznak ezzel a témával, déjà vu érzés keríti majd hatalmába őket…

 

Felhasznált irodalom

 Arnaud, F.L.(1896). Un cas d’illusion du déjà vu ou de fausse mémoire. Annale Médico- Psychologiques, 3, 455-471.

Bancaud, J., Brunet-Bourgin, F., Chauvel, P., & Halgren, E. (1994). Anatomical origin of déjà vu and vivid “memories” in human temporal lobe epilepsy. Brain, 117(1), 71–9

Brown, A. S. (2004). The déjà vu experience. New York, Hove: Psychology Press.

Buck, L.A., Geers, M.B. (1967). Varieties of consciousness: I. Intercorrelations. Journal of Clinical Psychiatry, 23, 151–152.

Findler, V.N. (1998). A model based theory of déjà vu and related psychological phenomena. Computer sin Human Behavior. Vol. 14. 2, pp. 287-301.

Moulin, C.J.A., Conway, M.A, Thompson, R.G., James, N., Jones, R.W. (2005). Disordered memory awareness: recollective confabulation in two cases of persistent déjà vecu. Neuropsychologie. 43 1362–1378.

Neppe V.M. (1983). The psychology of déjà vu: have I been here before? Johannesburg: Witwatersrand University Press.

O’Connor, A.R., Moulin, C.J.A.(2008). The persistence of erroneous familiarity in an epileptic male: Challenging perceptual theories of déjà vu activation. Brain and Cognition xxx (2008) xxx–xxx.

O’Connor, A. R., Moulin, C.J.A. (2006). Normal patterns of déjà experience in a healthy, blind male: Challenging optical pathway delay theory. Brain and Cognition 62 (2006) 246–249.

Sno, H.N., Linszen, D.H. (1990). The déjà vu experience: Remembrance of things past? American Journal of Psychiatry, 147, 1587–1595.

  

(A pályamunka szerzője az ELTE PPK pszichológia szakának IV. évfolyamos hallgatója)

 

Ez is érdekelhet

Ez persze alapvetően igaz, még ha nem is érezzük úgy, hogy az újabban sokat hangoztatott „egész életen át tanulás” a

Vannak, akikben szorongást kelt a gondolat, hogy az időskorral olyan gyógyíthatatlan betegségek alakulhatnak ki, mint például az Alzheimer-kór; vagy a fizikai képességek olyan...

Az idegsejtjeink közti kapcsolatot biztosító szinapszisokban működnek szervezetünk legbonyolultabb molekuláris gépeze

Az előhíváson alapuló teszt jelentősen lelassítja, sőt bizonyos körülmények között meg is állítja a felejtést.

„Vajon miért tud valaki egy ugyanolyan jellegű traumából felépülni, amiből más nem? Miért lesz valaki egy végtag elvesztése után paraolimpián induló sportoló, nem pedig...

Az, ahogyan a dolgokra később visszaemlékszünk, nemcsak a külvilágtól függ, hanem igen jelentősen befolyásolja azt belső világunk is.