A reinkarnációtól a halántéklebenyig - avagy a déjà vu keletkezése
Talán érezték már úgy, hogy egy adott pillanatban tudják, mi lesz a következő lépés, amit megtesznek, és a helyzet, amiben benne vannak, vészjóslóan ismerős – mintha már megtörtént volna, mintha láttuk volna már. Vajon mindannyiunkban egy jósnő veszett el? Valóban meg tudjuk érezni – ha megmondani nem is – a jövőt? Erre a kérdésre keresem a választ ebben a cikkben, természetesen nem ezoterikus tanok bemutatásával, hanem sokkal tudományosabb síkra terelve a szót.
Remélem, hogy a bevezetőben mindenki ráismert saját déjà vu élményeire. A mai emlékezetpszichológia – mely elsősorban nem a jóslással foglalkozik, ám a jóslással ellentétben gyakran szemet huny a déjà vu érzés fölött, mivel nagyon nehéz azt kísérletileg előállítani – megpróbálta többször is definiálni. Az egyik klasszikus (bár ma már meghaladott) definíciót Neppe alkotta meg (1983): „A déjà vu olyan szubjektív, szokatlan benyomás, amely egy jelenbeli, nem definiálható múlttal rendelkező élmény ismerősségén alapul”.
Ám ne haladjunk ennyire előre.
Az első déjà vu fogalom Arnaud francia orvos nevéhez köthető, 1896-ból. Akkor vezette be a terminust, amikor a déjà vecu („már megélt”) és az „emlékezetcsalódás” kifejezések népszerűtlenné váltak. A pszichológiai irodalom további kifejezései inkább anekdotikus természetűek. Freud például „személyes visszaemlékezésnek” nevezte leveleiben. A pszichoanalízist nem nagyon érdekelték azok a folyamatok, amelyek a déjà vu érzéseket létrehozzák. A kutatók arra voltak kíváncsiak, hogy milyen szerepet játszik a déjà vu a lelki környezetben, mi a funkciója, és leginkább, hogy mint elhárító mechanizmus, mire szolgálhat (Findler, 1989).
A déjà vu elméleteinek Findler (1989) négy csoportját különbözteti meg. Az egyik a testi illetve mágikus folyamatokra helyezi a hangsúlyt: szokatlan erőket tulajdonít az egyénnek, olyan fogalmakat használ a jelenségre, mint prekogníció (tudatelőttiség), jelenés, kinyilatkoztatás, telepátia, illetve reinkarnáció. Ugye hallottuk már, hogy valaki arról számol be, hogy a déjà vu élményei valójában az előző életében lejátszódó jelenetek… Ilyenkor a személy kamatoztathatja az „első” eseményről avagy előző életből való tudását a jelenre nézve.
A déjà vu elméletek második csoportja a sokkal prózaibb előhívás-fókuszú modell. Például vegyük azt az egyént, aki sohasem sétált adott utcán, mégis rengeteg képet tárol más utcákról, melyeket valóban látott. Így tehát részlegesen előhívja az emléket (tipikusan a „nem tudom hova tenni” érzés). A zavar abból ered, hogy képtelen teljes egészében előhívni az emlékezetből az előzetes élményt.
A harmadik elméleti csoport a neurológiai működést helyezi előtérbe, és szintén egy emlékezeti „előhívási” megközelítéssel él. Ez a „kettős pálya elmélet”, amely a 19. és 20. században nagyon népszerű volt. Eszerint akkor élünk át déjà vu érzést, ha a különböző idegpályák továbbította szenzoros jelek nem egyszerre érkeznek az agykérgi területekre, így az agy félreértelmezi ezt az eseményt, és kettős élményként regisztrálja. Mivel a két pálya inputja közötti „szünet” csupán pár milliszekundumig tart, az első idegi esemény nem kódolódik, és így nem is emlékszünk rá. Amikor végül összetalálkozik a második idegi eseménnyel, az ismerősség érzetét kelti bennünk, amelynek viszont nincsen meghatározható múltja. Azt gondolják, hogy ez a késői találkozás a szemidegből eredeztethető, ezért feltételezik azt, hogy a déjà vu egy optikai- vagy látópálya-késésből keletkezik. (Moulin és O’Connor, 2006).