A Hely
Van egy hely, amit nem akarunk ismerni, mégis valahogy önkéntelenül is ismerős. Színpada mindannak, amivé váltunk, amit elrontottunk, elrontattak velünk. Van úgy, hogy muszáj oda menni. Van úgy, hogy az egyetlen esély, hogy egyáltalán eljussunk valahova. A jó hír azonban az, ha elég erősek leszünk, eljönni is muszáj lesz.
Majdnem egy kilométert kell fölfele gyalogolni, még a sportos embernek is fárasztó. Persze ez van mindennek a végében, eldugva, a város felett. Kívülről olyan, mint egy régi kastély, óriási vaskapuval, a külső falakon borostyán fut végig a földig, mintha a földből táplálná az épületet. Szüksége is lenne rá. Kétoldalt két kőfaragás bólint le az emberre, tiszteletet parancsolóan, az ember felfele néz rájuk, mégis úgy érzi, meghajolt. Belépve ismerős illat fogad – ezen mindig elgondolkozom, vajon miért van a tisztaságnak klórszaga. Persze annak, aki idejön, ez lehet a segítség szaga. A segítség klórszagú! Korlátolt kisgyerekként botorkálsz felfelé a vasveretes korlátú lépcsőn, kapaszkodni is hideg belé, de kell, mert különben nem jutsz fel. Minden kopott, töredezett lépcsőfokkal közelebb kerülsz a saját lelkedhez, egyre lassabban is haladsz. Hosszú, kilátástalanul nagy folyosó fogad, kétoldalt reménnyel teli szempárokkal, akik nem tudják, egy vagy-e közülük, vagy te vagy-e, azaz egy. Lehajtják fejüket, talán, mert nem vagyok fehérben. Ötven körüli, görnyedt, puffadt arcú lélek dohányzik a sarokban. Úgy érzem, szükségem lenne egy cigire, bár nem dohányzom, azért kérek egyet – tízcentis mankó. „Tudod, igényelném a jobbat.”– fogalmaz az Erzsébet nevű lélek. „Huszonöt évig voltam alkoholista, de már tudok mosolyogni, Isten nekem adta a nem ivás szabadságát, kár hogy menthetetlen depressziós vagyok.” – nagyot slukkol, közben méreget. – Te, miért vagy itt? – kérdezi. Elkéstem. Nevet egyet: „Én is, már rég rá kellett volna jönnöm, hol csesztem el. Talán, ha megtanultam volna élni, és nem gyötört volna az önsajnálat. Mindegy, az egyetlen jó dolog az életemben, hogy nevelőszülőknek adtam a gyerekem. Orvos lett.” Könnyes szemmel újra nagyot slukkol, majd halkan odasúgja: „Én meg beteg.” Érzem, ahogy a zsebemben elkezd remegni a telefonom, olyan, mintha tíz centire a csípőmtől lenne a szívem.