Istenem, itt vagyunk a dicsőség kapujában… Minden rajtam áll, én indítom a labdát…

A csapatjátékos magányossága

Mit érez a játékos két félidő plusz 30 percnyi ráadás után, a mindent eldöntő tizenegyes-lövések előtt hullafáradtan, de a sírból visszahozott esély örömével, az ötfős „ítéletvégrehajtó” csapat kijelölésekor… Hogyan éli meg a rá nehezedő súlyt, a közönség, a csapattársak – és a saját elvárásait?

"Nem vállalom. Amikor először kihagytam egyet, elhatároztam, nem rúgok többé… Ha egyszer elhibáztam, elhibázhatom máskor is. Nem is jó „üzlet”: berúgni nem dicsőség, kihagyni szégyen. Igaz, hogy én vagyok a csapatkapitány, nem lenne szabad megfutamodnom, de ha meglesz az öt jelentkező, én bizony háttérben maradok…"

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia  április 17-én  megjelent első számában olvasható.