Jelenlegi hely

A piros autó

Tanoda képe

Beni már az elején feltűnt. Alacsony, zömök, kerekfejű, fekete szemű kisfiú, szégyenlős mosollyal. Második osztályos. Mindig kötözködik a nagyokkal, s ők mindig piszkálják. „Na, mi van, te fekete?” – és tényleg, Beni a „legfeketébb” a csoportban. Meghökkent, hogy ezt ők egymás közt is számon tartják.

Bárki jön hozzánk látogatóba, szinte rögtön kiszúrja magának, „milyen aranyos ez a kisfiú!”, Ez pontosan fedi a valóságot: Beni „aranyos”, magával ragadó, ahogy felvillan csálé mosolya, ahogy elnyújtott hangsúllyal közli kissé rekedtes hangján: „á, én buta vagyok”.

Hát igen, ez volt az a mondat, amit az első hónapokban a leggyakrabban hallottunk tőle. Ha nem sikerült valami: „á, én buta vagyok”, ha nem tudta rögtön a választ a kérdésünkre: „á, én buta vagyok”, ha nem fogta fel hamar a lecke lényegét: „á, én buta vagyok”. Néha változatosabbá tette az „á, én csúnyán írok” vagy „á, én rosszul olvasok” kijelentésekkel. Pedig írásképe semmiben nem különbözött bármelyik második osztályos írásképétől, s olvasni folyamatosan, tisztán olvasott.  Mi van ezzel a gyerekkel? Miért olyan rossz az önértékelése?! Próbáltuk ellensúlyozni. „Nem is igaz, mert nem vagy buta, szépen írsz, jól olvasol” „Á….”, fordult el rögtön. Zavarja, ha dicsérik?

„Tavaly még nem volt vele semmi gond”, néz rá tűnődve Eszter „de a tanító néni nem szereti…”. És a szokott történet: nem szereti, mert izeg-mozog, beszélget, de hát, istenem, hány hatéves ül nyugodtan végig 45 percet?! Ám Benire ha rászólnak, akkor dacos lesz. Ha keményen szólnak rá, akkor még dacosabb. És ha a tanító néni azt mondja az édesanyjának, hogy a gyereke „egész órán pofázik”, akkor már a család is ellenszegül. Azon gondolkodom, hogy én mit szólnék, ha valamelyik gyerekem tanítója ezekkel a szavakkal jellemezné a csemetém órai viselkedését. Felháborodnék. Vitába szállnék vele. Kikérném magam a szóhasználatot.

Ülünk a Tanodában Benivel, előtte a füzete, verset diktál neki Eszter. Szépen ír, nagy igyekezettel, még a nyelvét is kinyújtja egy-egy bonyolultabb kerekítésnél. Ragyogó az eredmény, gyerekes, szépen kerekített betűk, pontos vonalvezetés, szép, na. „Miért nem írsz így órán is?” – kérdezzük tőle, merthogy az iskolai füzetét mintha valaki más írta volna. „Nem írok így a tanító néninek!” – szegi fel az állát dacosan. „Nem szeretem!” Új dolog ez? Nem igazán. Az alsó tagozatos kisgyerekek a tanító néni kedvéért tanulnak, írnak, olvasnak, azért, hogy megdicsérje őket, hogy elismerje a teljesítményüket. Benit nem szereti a tanító néni, hát nem tanul neki.

Pedig Beninek nincs könnyű élete, sok minden van a kis mindennapjaiban, amitől izeg-mozog órán. Az édesapjának, akit a legjobban csodál a világon, néhány hónapja érszűkület miatt levágták a lábát. Egyszerre vesztette el a család a létfenntartóját és a mindent irányító családfőt. Ebben a cigány közösségben látványos a férfi irányító szerepe, a családot a családfő alapján ítélik meg. A műtét bekövetkeztével a család egyszerre zuhant szegénységbe és vesztette el presztízsét a közösségben. Pedig a cigányok pénzt gyűjtöttek a családnak, csak hát az hamar elfogyott. Az édesanya takarít egy kórházban, de az nem sok pénz. A romák támogatták a családot, hiszen sajnálták, de le is nézték, mert az apa betegségével nem maradt erős férfi a családban. És a műtét sem oldott meg mindent, mert most már a másik lába is fáj. És Beni fél, aggódik apa miatt, s ideges, feszült, hamar robban.

Kis, piros, lábbal hajtható autó került egy nap a Tanodába, s Beni elbűvölve nézte. Egymás után próbálták ki a gyerekek, s olyan jó, hogy persze senkinek nincs kedve leszállni róla. Beni erősen ül, nem adja oda másnak. „Szállj már le róla!” – húzogatja ki alóla Laci, s akkor megtörténik a baj. Beni elveszti az egyensúlyát, lebillen a kocsiról, meg is üti magát, de, amikor felharsan a többiek nevetése, vörös fejjel felpattan, s nekiront az első embernek, akit lát. Kövi az, akinek Beni a válláig sem ér. „Állj már le!” – próbálja magától távol tartani az egyszerre zokogó és öklöző kisfiút. Ketten fogjuk, de nem lát, nem hall, alig bírjuk tartani. „Nézz rám, kérlek, nézz rám!” – próbálom magam felé fordítani, hátha kibillentem a dühéből. Áll, liheg, még menne, de már nincs ereje, csak a könnyei potyognak.

Edit oldja meg a helyzetet, mintha mi sem történt volna: „Múltkor ígértem neked egy kakaót, nem, Beni? Gyere, most meghívlak rá.” Kakaózni mennek, de egy nagy fagyival jönnek vissza. Beni szégyenlősen mosolyog. A többiek egy kicsit morognak, de csak módjával. „Fagyit is kapott?!” – de azért jogosságát nem vonja senki kétségbe.

Következő héten békés nyugalomban, csendben festegetünk a tanoda végén, Beni egyszer csak tűnődve megszólal: „ha dühös vagyok, vörös a fejem és …” csóválja a fejét, mint egy öregember. Várjuk a folytatást, de nincs, elmélyülten festi tovább az almafát. „Hát van ilyen…” morogja Rebi, az új montessoris módszerrel tanító kistanárunk halkan maga elé. Beni ránéz és csálé mosolya boldogan felragyog.     

 

  

Új hozzászólás

Filtered HTML

  • Engedélyezett HTML jelölők: <a> <p> <span> <div> <h1> <h2> <h3> <h4> <h5> <h6> <img> <map> <area> <hr> <br> <br /> <ul> <ol> <li> <dl> <dt> <dd> <table> <tr> <td> <em> <b> <u> <i> <strong> <font> <del> <ins> <sub> <sup> <quote> <blockquote> <pre> <address> <code> <cite> <embed> <object> <param> <strike> <caption> <!--pagebreak--> <iframe>
  • A webcímek és email címek automatikusan kattintható hivatkozásokká alakulnak.

Plain text

  • A HTML jelölők használata nem megengedett.
  • A webcímek és email címek automatikusan kattintható hivatkozásokká alakulnak.
  • A sorokat és bekezdéseket a rendszer automatikusan felismeri.
Kép CAPTCHA
Be kell írni a képen látható karaktereket.