Jelenlegi hely

Minden napért meg kell harcolni

Nagy Bendegúz képe

 

Minden napért meg kell harcolni

 

Aki kérdez:                  Sándor Boglárka újságíró, Bajai Honpolgár Magazin

Aki válaszol:                Nagy Bendegúz, építész, emberjogi aktivista, utazó, a Gergely Alexandra Emlékdíj idei kitüntetettje

 

– Biztosan emlékszel a pillanatra, amikor értesültél a díjról. Milyen érzés volt?

– Nagyon megtisztelő de meglepő is volt egyben. Engem soha nem érdekeltek a példaképek, a követés, legyen szó bármilyen műfajról. Gyerekkoromban se rajongtam soha se Madonnáért, se focistákért. Sok embert szerettem és szeretek most is, de nem motivált senkinek a sikere. Bevallom: mindeddig nem ismertem Gergelyéket, és nem hallottam a díjról, engem soha nem érdekeltek a díjak, és ha ennek az elismerésnek nem ismertem volna meg azóta a hátterét, ugyanúgy köszönettel visszautasítom, ahogyan a korábbiakat. Valóban megtisztelő, hogy kiválasztottak így ezt nagy örömmel tisztelettel és köszönettel elfogadtam. Amikor megkaptam Évától (dr. Gergelyné dr. Tóth Éva – szerk. megj.) az e-mailt arról, hogy engem választottak, épp Nyugat-Afrikában a dzsungel közepén izzadtam, olyan dolgok foglalkoztattak, hogy honnan szerzek benzint az autómba, magamnak ennivalót, és hogyan küzdök meg a rendőrökkel. Amint időm engedte, mivel a 4G a dzsungelben is hasít, utánanéztem, miről, kiről is van szó.

– Nem érezted, hogy te is példakép lettél?

–Nem hiszek a példaképekben, túl kényelmes. Azoknak van szükségük ilyesmire, akik nem ismerik önmagukat. Majdnem mindenki képes majdnem mindenre, de sokkal egyszerűbb, kényelmesebb és talán lustább dolog példaképeket állítani, azokra felnézni, megpróbálni úgy élni, mint ők, elérni azt, amit ők elértek. Én mit is értem el? Utazgatok a világban, élem és terelgetem az életem a saját kis medrében. Ha ez embereket inspirál és motivál, annak örülök. Utazás közben, többnyire egyszerű emberektől sok elismerést kapok, ez erőt ad. Bár nekem még nincs gyerekem, biztos vagyok abban, hogy a legnagyobb tragédia egy gyermek elvesztése, annál rosszabb emberrel nem történhet. Gergely Alexandra története ezért is rendkívüli fontos, főként azoknak a családoknak, akik hasonló tragédiát élnek át, mert ő és a szülei sok embernek sokféle segítséget, vigaszt nyújtanak. A világban utazva látom, hogy tömegek értelmetlenül élnek és halnak meg: akkor ők miben higgyenek, hol vannak a példaképeik? Jemenben kétmillió ember fog éhenhalni hamarosan, és senkit nem érdekel. Emiatt sem hatnak meg engem a díjak. Gergelyéket megismerve azonban azt látom: ennek más olvasata van. Az európai ember nagyon fél a haláltól, nem fogadja el azt. A világ más részein a halál, akárcsak a születés az élet szerves, elodázhatatlan, szem előtt lévő része, de mi, a fejlett nyugati világban nagyon félünk attól, hogy megbetegszünk és meghalunk, pedig mindenki meghal egyszer. Úgy gondolom, ha meg kell halni, akkor gyorsan történjen, és semmiképp ne fiatalon és szülőnek ne kellje gyermeket temetni. Nemrég egy kedves miskolci kerekesszékes barátom fia kómába esett, és hét hónap küzdelem után halt meg. A tragédia hatványozódik, ha az ember hosszú időn át követi a betegséget, mindent megtesz, és mégsem tud segíteni. A hétköznapi hősöket magam is elismerem: minden embert, aki tisztességesen tanul vagy dolgozik és jól bánik embertársaival és az állatokkal. Én bennük hiszek. Találkoztam sok különleges emberrel a világban, de sosem lett egyik sem a példaképem, nem akartam olyan lenni, mint ők, nem akartam senkinek felvenni a vallását, viszont érdemes mindenkitől tanulni, nagy hatással voltak rám.

Idézzük fel a kezdeteket! Honnan indultál?

– Erdőszentgyörgyön születtem 1973-ban. 17 éves voltam, amikor áttelepültünk Magyarországra. Tipikus vonattal, busszal utazós család voltunk, a szüleim olvasott munkásemberek, értelmesek, nem diplomások, mégis értelmiségiek. Alapvetően sosem volt vagyonunk, autónk, de nem is hiányzott semmi, szolgálati lakásban laktunk, a kommunista Romániában nőttünk föl, egy mocskos rendszerben. 1990 márciusában jöttünk át; aki akkorra már beadta az áttelepedési kérelmét, azt jóváhagyták. 90 nyaráig még könnyű volt áttelepülni, utána mindent megszigorítottak, mi még az első hullámmal érkeztünk. Nagybátyám itt élt Érsekcsanádon, ezért jöttünk épp erre a környékre, de ez végül hatalmas tévedésnek bizonyult, a nagybátyámról ugyanis kiderült, hogy nincs nála fösvényebb ember. Bár ez a rokonaim egy részére is éppígy vonatkozik, meg a rasszizmus, a fasizmus, az idegengyűlölet is, ahogyan a magyar emberek jó részére is. Szorgalmas családból származom, a szüleim megpróbáltak érvényesülni, de segélyt soha nem kértek, és még az is kiderült utólag, hogy a nagybátyám keresztbe is tett, ahol csak lehetett. A helybéli nazarénus gyülekezet tagjai azonban nagyon sokat segítettek, ők szinte családtagként bántak velünk. Tudták, hogy nincs semmink, sok mindent hoztak, és munkát is adtak, a két bátyámmal mi is rendszeresen dolgoztunk a családunk megélhetéséért, gimnázium mellett is dolgoztam, segédmunkásként, éjjel is. Időközben beiratkoztam a bajai III. Béla Gimnáziumba. Szerettem a fizikai munkát, de tudtam, hogy tanulnom kell, ha vinni akarom valamire. Egyetemre mentem, építésznek készültem, aztán jött 1992. november 14-e, amikor örökre megváltozott az életem.

– Addig milyen terveid voltak, mit húzott keresztül a baleseted?

– Élt bennem egy olyan kép, hogy 2000-ben, 27 évesen lesz feleségem, talán már gyerekem is, rendes munkám és szakmám. Az élet persze mindig átírja a forgatókönyveket, a balesetemmel minden a feje tetejére állt, és amióta székbe kerültem, azóta is ott van. Mi a székből nem tudunk kikerülni. Aki Magyarországon vagy Romániában kerekesszékkel jelenik meg, az nyomorék. Ezt csak most kezdem teljes mélységében felmérni, pedig már húsz éve kőkeményen küzdök ellene, de most már lassan kezdem elfogadni, hogy nyomoréknak tartanak. Van ember, aki ezt az arcomba is meri mondani, őket még talán becsülöm is, de a többség bele sem mer ebbe gondolni. Katasztrofális a helyzet. Volt egy elképzelésem, szerettem volna valahogy a hegyekben élni, de a baleset után minden megváltozott. Az új körülményeket is el kellett fogadni, és úgy alakítani az életemet. A rehabilitáció Magyarországon nem sokat ér, és ez 26 év alatt sem változott. Ma is úgy bocsátanak ki a rehabilitációs központokból embereket, hogy fogalmuk sincs, mire való a kerekesszék, hogy kell vele bánni, hogy kell felpumpálni a kerekét. Ausztriában ez már 50 éve gördülékenyen működik. A balesetem után szinte két évet töltöttem különböző kórházakban, és végül mégis magamtól és  sorstárs barátoktól tanultam meg mindent. Ha elmegyek felülvizsgálatra, tisztelet a kevés kivételnek, a legostobább orvosokkal szembesülök, akiknek fogalmuk sincs, ki vagyok. Viszem a nagy halom papírt, amit 26 éven át begyűjtöttem különféle orvosoktól, és szerintük mégis csaló vagyok. Ez az orvosi fasizmus példája. Eleve alig kommunikálnak az emberrel, én az orvosokat a kórházban meg szoktam döbbenteni azzal, hogy köszönök, kezet nyújtok nekik, és bemutatkozom. A legtöbbször azért elfogadják, de látom rajtuk a megdöbbenést, hogy ilyen merészségre vetemedtem. Más országban, miután a hozzánk hasonló kikerül a rehabilitációs központból, onnantól csak akkor találkozik orvossal, amikor mindenki más is: ha beteg. Mert az orvos drága, és minden másban egyéb szakemberekhez lehet fordulni. Nálunk még a kerekesszéket is orvos írja fel, pedig fogalma sincs róla, életében sose fogott olyat a kezébe sem. Egy ilyen sérülés teljesen felülírja az ember életét, mindegy, hogy előtte mit gondoltál vagy mit akartál. Úgy jártam egyetemre tíz évig, hogy semmi nem volt akadálymentes az épületben. Ha nem lett volna sok segítőm, diákok, tanárok, egyéb emberek, akkor nem ment volna. Mozgássérült-mellékhelyiség se volt. Mintha a dzsungelben tanultam volna. Mindenki más mehetett enni-inni, amikor akart, én a menzára akkor jutottam fel az étellifttel, ha felvitt valaki, ha nem, akkor nem ettem. És ez Budapesten történt, a 90-es években.

– De voltak emberek, akik odaálltak melléd.

– Igen, de az államnak kellene. Mindig van olyan ember, aki segíteni fog, de a segítséget is lehet kategorizálni. Vannak a kényszeresek, akik úgy érzik, muszáj rajtam segíteni, és ha rájönnek, hogy nem kell, akkor megsértődnek, eltűnnek, felszívódnak. De az, hogy mi létezhetünk a világban, azért van, mert civil emberek átveszik és végzik az állam feladatát. Nyugaton a mozgássérültek is ugyanúgy létezhetnek, mint az ép emberek, mert az állam elvégzi a feladatát, és mi ott annak a haszonélvezői vagyunk. Itt viszont mindenért meg kell harcolni.

Engem három hónapig tartottak Szegeden a traumatológián a műtét után, aztán hazavittek Felsőszentivánra: a mentősök egyszerűen bevittek a házba, és ledobtak a kanapéra. Nem is szóltak, hogy aznap hazavisznek, így amikor a szüleim hazaértek a munkából, ott találtak úgy, hogy fel se készültek a helyzetre. Akkor jöttem rá, mennyit érnek az emberi kapcsolatok. A szüleim, a két testvérem és egy-két megmaradt, közeli barát állt mellettem, de a tágabb rokonságom nagyobb része azóta se kérdezte meg, mi van velem.

– Mi segített ebben a helyzetben?

– Erdélyből jöttem, előtte mindig sportoltam, fegyelmezett voltam. Ezt nem lehet feldolgozni, együtt kell élni vele. Nincs olyan, hogy elfogadod, hogy nyomorék lettél. Minden nap meg kell harcolni.

– Volt olyan pillanat, amikor eldöntötted, hogy nem adod meg magad a sorsnak?

– Mindig aktív voltam, az ágyban fekve se bírtam a tétlenséget. Nekem nem volt kérdés az aktivitás, tudtam, hogy az életemet újra kell gondolnom. Készültem arra, hogy mindenképpen befejezem az egyetemet. Az elmúlt 26 évet azonban végigdühöngtem, és nem ok nélkül. Ha elmegyek Svédországba, azért dühöngök, hogy ott mennyire jó a helyzet; ha Afrikába megyek, akkor azért, mert ott a mozgássérülteket megölik, vagy hagyják a földön kúszni-mászni. Magyarországon ehhez képest langyos a helyzet. Hagynak élni, de nincs sok lehetőség. Szakemberként itt nincs esély. Magyarországon sérült emberként nem lehetsz sikeres, van egy nagy fal ebben, amelyet nem lehet áttörni. Én is küldtem be képeimet galériáknak, tetszett is, de amikor elmentem személyesen, onnantól kezdve már senkit nem érdekeltek. Pedig nem engem kellett volna kiállítani, csak a képeimet. Ez az egész országban így van. Nekünk mindenért triplán meg kell küzdeni: ami mindenki másnak természetes, az nekünk iszonyatos küzdelembe kerül. És minden nap az ostobasággal küzdünk.

A főnököket nem szeretem, sosem volt állásom, nem bírom, ha parancsolgatnak nekem, bár okos emberektől szívesen tanulok. Általában szerződéses jogviszonyban dolgozom, de már rég nem kapok munkát, mert az előző rendszerben, 2002-2010 között fasisztának aposztrofáltak, azóta néha kimondva is kommunistának számítok, pedig mindvégig magam voltam és vagyok, civil, nem politizáló állampolgár, aki a sérült emberek jogaiért harcol. Kilenc éve alig van munkám Magyarországon, pedig előtte komoly önkormányzati, állami, kormányzati projekteken is dolgoztam. Manapság már három évente hívnak be felülvizsgálatra, szakmai bizottság elé, ahol a legagresszívabb és arrogánsabb orvosok ülnek, akiknek egyetlen dolguk, hogy az egyébként is szűkös szociális hálót még szorosabbra vonják, és minél több pénzt elvegyenek tőlünk. Az élet mozgássérültként nagyon nehéz. Ezért is fura számomra, ha valaki engem választ példaképnek.

Sok mindennel foglalkozom, és szívesen mesélek az utazásaimról, mert az embereket érdekli, hiszen sokan még az államhatárt sem hagyták el életükben. Előtte is sokat meséltem, de amióta a könyvem is megjelent, sokfelé hívnak, tavaly kb. 50 előadást tartottam, és ha felmerül egy-egy ország neve, mindig megkérdezem a közönségtől, járt-e ott valaki. De legtöbbször csak én. Döbbenet, hogy a magyar emberek, többnyire nyomós okkal, mennyire nem járnak sehová, csak nagyon kevesen és ritkán. Ezért ilyen mentálisan beszűkült és röghöz kötött a közép-kelet-európai ember, ami óriási probléma. Most már ott tartok, hogy nekem nincs hazám. A Föld a hazám, de se Magyarország, se Románia nem az. Románia még rosszabb ebből a szempontból, borzasztóan elmaradott ország, ami az akadálymentesítést illeti.

– Hogyan lettél világutazó? Mindig megvolt benned ez a vágy?

– Utazós család voltunk, én pedig eleve is izgága gyereknek számítottam: bicikliztem, más utakon próbáltam járni, olyasmikkel foglalkoztam, amivel más nem, különc voltam már akkor is. Utazni nagyon szerettünk, de a kommunista Romániából nehéz volt kijutni, kétévente mehetett Magyarországra egy-két családtag, esetleg Csehszlovákiába, máshová nem. Magyarországról utána már könnyebb volt, miután lett magyar útlevelünk. De még román útlevéllel elmentem 90 nyarán Németországba és Ausztriába biciklivel, bejártam egyedül ezt a két országot. Nem olyan értelemben akartam világutazó lenni, hogy mindent látni, mindenhová eljutni, mert az nem is lehetséges, de sok mindenre kíváncsi voltam. Eleinte valószínűleg bizonyítási vágyból utaztam, kerekesszékkel, hogy én erre is képes vagyok. Mindenki azt monda, ez nem lehetséges, én pedig be akartam bizonyítani, hogy lehetséges, bár nem egyszerű. Egy idő után pedig rájöttem, hogy ezt lehet szeretni is, a világ pedig annyira érdekes, hogy muszáj megismerni.

– Hogyan indulsz el?

– Az a lényeg, hogy az útjaimat nem tervezem. Ha meg kéne tervezni, el sem indulnék. Inkább fejest ugrom a kalandba, és inkább Afrikában káromkodom napokig a különböző követségeken, mint hogy itthon álljak neki tervezni. Az ostobaság az egész világon katasztrofális, a teljes vízumrendszer, hogy nem engednek be bizonyos országokba, érthetetlen. Érvényes útlevéllel jövök, nem vagyok bűnöző, és mégis kuncsorogni kell a bejutásért, a vízumért, kifizetni érte egy halom pénzt. Nem a kerekesszéken múlik, az csak nehezítő tényező. Eleve nagyon kevés magyar állampolgár utazik csak úgy, megismerni a világot. Sokan elmennek nyaralni, beülnek egy szállodába, az utazási iroda megszervezi nekik, bár a fiatalok már egyre önállóbbak ebben, keresik a lehetőségeket, kinyílt a világ. Én nem szeretek tervezgetni, csak a régiót jelölöm ki, hogy pl. Délkelet-Ázsia vagy Afrika melyik része legyen éppen. Szoktam repülni is, vagy autóval vagy hajóval menni Európából kifelé.

– Egyedül vagy segítővel utazol?

– Segítséget nem viszek soha. A párommal, Gizellával voltam már Marokkóban, de azt a stílust, ahogyan én utazom, sokan el sem tudják képzelni, nemhogy elviselni. Nehéz természetű ember vagyok. A legtöbben, akikkel útjaimon találkozom, akik a világot járják, többnyire szintén egyedül utaznak. Vannak kivételek, pl. nyugati családok. Míg itt Magyarországon az is nagy kérdés, hogy a gyereket elengedjék-e a boltba egyedül még tizenévesen is, addig Nyugaton gyerekekkel járják be a világot, és csak jót tapasztalnak. A segítség mindig helyben van, asszisztenst nem viszek, mert inkább nekem kéne rá vigyáznom. Ahová én megyek, azok olyan helyek, ahol nehéz létezni. Én sem így kezdtem, hogy pl. elrepültem Etiópiába három hónapra hátizsákkal. Előbb bejártam Európát, és láttam, hogy ez lehetséges. Eleinte mentem barátokkal, ismerősökkel rövidebb időre, egy-két hónapra Iránba, Ázsiába, Afrikába, de később már mindig egyedül indultam neki a hosszabb utazásoknak.

– Amikor megérkezel, mi a terv?

– Klasszikus értelemben véve nincs terv. Létezni akarok az adott országban vagy régióban, szeretnék egy időre beépülni, próbálok úgy élni és viselkedni, mint a helybéliek, ami majdhogynem lehetetlen, de mindent megteszek ennek érdekében. Szállodába lehetőleg nem megyek, utálom az egész rendszert: az emberek egy rakás pénzt kifizetnek azért, hogy megkapják ugyanazokat a körülményeket, mint otthon. Nekem az a célom, hogy átéljem és átérezzem a világ örömét és szenvedését, megtapasztaljam, az emberek hogyan élnek, mit esznek, miről beszélnek, hol dolgoznak. A jelen egyszerű dolgai érdekelnek. Nem hat meg a dicsőséges múlt és a jövő ígérete sem, mert olyan nincs, ez mind illúzió. Építészként és fotósként persze érdekelnek az értékek, amivel éppen találkozom, de Kairóban pl. nem néztem meg a piramisokat: nem vagyok kíváncsi egy rakás kőre, amit millió turista rohamoz állandóan, bűz van, és iszonyatos pénzeket kérnek már csak azért is, hogy megközelítsem a környéket. De sok érdekességet találok így is a helyszíneken, spontán módon, sosem készülök fel előre. Van egy Lonely Planet nevű útikönyv-sorozat, a legjobb ebben a műfajban, független utazóknak. Olyanok írják, mint én: azok az utazók, akik a világra kíváncsiak, és nem a marketing vagy a híradós részére. Ezek első kézből származó információk. Az utazás még ma is rengeteg szenvedéssel és lemondással jár: éhezés, szomjúság, hideg, meleg. Nem állítanám, hogy szeretem, de ezzel jár, elfogadom. Nyilván ez egyfajta mazochizmus, hogy az ember elmegy Afrikába hátizsákkal, és erre az egészre a kerekesszék rátesz egy lapáttal. Az még egy szint. Mert ha már ott vagyok együtt az ép utazókkal a dzsungelben vagy a sivatagban vagy bárhol, akkor nekem meg kell oldani a széket is. A hasonlóan gondolkodókkal in medias res jókat lehet beszélgetni, belevágva a közepébe, nincs átmenet: olyasmikről diskurálunk, amiről itthon nem tudok szinte senkivel. Itthon is próbáltam sokszor filozofikusan közelíteni dolgokhoz, embereken változtatni vagy segíteni, de nem értették. Ezért ezt abbahagytam, de ha hívnak, akkor szívesen elmegyek előadást tartani, beszélgetni. Rengeteg fotóm van, azokat kivetítem, a történetek megelevenednek, és az emberek szeretik, mert általában is szeretik a meséket. Amit én átélek, az végül is egy modern mese. Az élet mindig elképzelhetetlenül érdekes dolgokat produkál. Én gyerekkoromban sokat olvastam, sok filmet néztem, és mindig azt hittem, hogy ezek kitalált dolgok, de nem, a szerzők többnyire az életet reprodukálják műveikben, hiszen az élet önmagában olyan durva és fájdalmas dolgokat produkál, hogy azt ki sem lehetne találni. Hazudni is teljesen fölösleges, az élet igazsága úgyis cifrább, izgalmasabb.

Hogyan kommunikálsz az útjaidon az emberekkel?

– Elég sok nyelven beszélek. De ha épp olyan helyre megyek, ahol elfogynak a beszélt nyelvek, akkor marad az univerzális mutogatás meg a szeretet nyelve. Azt mindenki ismeri. Látják rajtam, hogy nyitott vagyok, nem nézem le őket, mindenkit komolyan veszek. Én szívesen tanyázom hajléktalanokkal, a legszegényebbekkel, de gyakran találkozom nagyon gazdag emberekkel is. Volt, hogy milliárdosok házában laktam pl. Mexikóban, szeretek ebbe is belekóstolni. Ez a fajta utazási stílus az embert leginkább arra tanítja meg, hogyan lehet a problémákat megoldani. Olyan, mint a matematika, ahol nem a sinus-tétel a lényeg, hanem az, hogy az ember később meg tudja oldani a problémákat. A gondolkodást fejleszti. Ezt sokan nem veszik figyelembe, és a tanárok se úgy tanítják, ahogyan kellene, mert nem az a lényeg, amit aznap megtanulsz, hanem hogy a későbbiekben ez mire lesz jó. Kreatívnak kell lenni. Én két kicsi hátizsákkal utazom, sokszor kérdezik, hol van a hordárom, hol vannak a csomagjaim, de nekem ennyi elég, nem akarok többet cipelni. Ha az ember hónapokra elutazik, rájön, hogy alig van szüksége valamire. Az emberek megépítik a nagy házaikat. Nekem is van szép lakásom, van benne bútor, tárgyak, de ezekre igazából nincs szükségem. Az ember hajlamos az életét telepakolni tárgyakkal, még nem szoktunk le a gyűjtögető életmódról. Néha én is indokolatlanul ragaszkodom tárgyakhoz, bár próbálok küzdeni ez ellen.

– Az emberek, akikkel az útjaid során találkozol, mit tudnak rólad, ki vagy te az ő szemükben?

– Szerencsére semmit nem tudnak rólam, és ez a jó. Ha tudnak valamit, akkor már előítéletesek. Mindenki előítéletes valamilyen szinten. Leginkább az, aki azt állítja magáról, hogy ő nem az. Sajnos, nekem is nagyon sok van még, hiszen Erdélyben nevelkedtem és Magyarországon élek. Ott úgy neveltek, hogy gyűlölni kell a fél világot, főleg a cigányokat és a románokat, meg a franciákat, olaszokat és mindenkit. Amikor életemben először elmentem harmincévesen Franciaországba, már az első benzinkútnál, ahová betértem, olyan kedvesek voltak velem, hogy a harminc éven át építgetett gyűlöletfal egy pillanat alatt önmagától leomlott. Az összes többi belém nevelt és táplált hülyeség is így omlik le, a románokkal szemben is, cigányokkal pedig mindig is barátkoztam, amiért kaptam is eleget, de engem mindig is érdekelt az életük. Éppen azért, mert annyira más volt, mint a miénk, és engem nagyon vonzott ez a fajta szabadság. Persze, láttam, hogy egy csomó mindent rosszul csinálnak, de érdekelt. Az emberek a világ nagy részén eléggé elfogadók, főleg a fejletlen országokban. Nem szeretem harmadik világnak nevezni, szerintem ez egy nagy hülyeség, egy világ van. Léteznek fejletlenebb társadalmak, ahol az emberek sokkal elfogadóbbak, szenvedélyesebbek, ebből kifolyólag pedig szélsőségesebbek, ahol a dolgok élesben mennek, és az utazás során ezzel is meg kell tudni küzdeni, ha nem akarok meghalni.

– Kerültél valaha igazán veszélyes helyzetbe?

– Rengetegszer voltam életveszélyes szituációban. Többnyire fotózás miatt csuktak le, hiszen rengeteg országban nem biztonságos a fotózás, pl. a fundamentalista muzulmán országokban eleve tilos. A háborús országokban pedig jönnek-mennek a különböző fegyveres csoportok, Afrikában, Szudánban igazi életveszély fotózni.

– Az ilyen helyzetekből hogyan lehet kikeveredni?

– Nehezen. Belekeveredni is nehéz, hiszen odáig el kell jutni. Ha rajtam múlna, le se csuknának, de ez rajtuk múlik. Többnyire később elengedtek, de voltak nagyon meredek történetek is. A  dokumentarista fotósokat továbbra sem szeretik a világban. Most különösen, amióta a szegényebb országokban is van mindenkinek okostelefonja, facebookja, internetje: ez katasztrofális feszültségeket teremt, kontrollálatlan szörnyeket eresztett szabadon a világban. Nyolc év kihagyás után tértem vissza nemrég Afrika bizonyos részeire, és tapasztaltam, hogy minden a feje tetejére állt az internet, a facebook, a whatsapp miatt. Az emberek látják a világot, tudják, hogy ez számukra elérhetetlen, be vannak zárva. A szélsőségesek pedig egyre inkább terjednek, még ha most nincs is gazdasági világválság, de akkor is ott van a vágy arra, hogy az embereket igába hajtsák és uralkodjanak felettük, legyen szó bármely fundamentalistákról is. Borzalmas dolgokat láttam, az emberkereskedelemtől kezdve a rabszolgaságig mindent. És ezt gyakran magukat kereszténynek tartó emberek is művelik. Lehet, hogy az emberek nagy része jó, de a kisebbik rész uralkodik felettük. Ez így megy kicsiben és nagyban is.

– Megtapasztalod az útjaidon a pokol összes bugyrát…

– De a mennyországot is, hogyha van. Az előadásaimon többnyire a jó dolgokról mesélek. Hogy milyen egyszerű utazás közben emberekhez közel kerülni. Csak meg kell érkezni valahová, legyen az dzsungel, sivatag vagy egyszerű falu: nyitott szívvel és lélekkel kell közelíteni, és akkor bármi jó  megtörténhet. Kézről kézre adnak, gyakran pénzbe se kerül semmi. Ha már minimális jóindulattal és érdeklődéssel közelítesz, befogadnak, testvérként, barátként, kezelnek. És ez nem a kerekesszék miatt van, az inkább az egész helyzetet polarizálja. A kerekesszék durva szűrő ebben a világban, ami szerencsére a legtöbb rosszindulatú, ostoba lelkű embert távol tartja tőlem, hiszen ők szóba se elegyednének velem. A maradék, aki szóba áll velem a világban, azok között mindenfélék akadnak. Nálunk viszont ez a hozzáállás kezd kiveszni teljes mértékben.

– Kilenc éve alig dolgozol. Miből élsz, miből utazol?

– Eleve nagyon keveset költök utazásra. Tavaly pályáztam egy Julianus-ösztöndíjra. Valami kis munka mindig akad, ha nem itthon, akkor külföldön, de az utóbbi években itthon annyira kevés, hogy ha csak abból élnék, akkor sosem lett volna lakásom vagy autóm. Ezeket mind korábban vettem. Van egy nevetséges összegű nyugdíjam is, az kb. a számlákra elég. Ha kiszámolom: az itthoni életem sokkal drágább, mint ha elutazom. Az élet Afrikában nagyon olcsó. Tavaly kíváncsiságból elmentem egy hónapra stoppal Közép-Ázsiába, Kazahsztánba és Kirgizisztánba, 300 dollárt költöttem egy hónap alatt úgy, hogy kétszer körbejártam a két országot, igaz egy barátom sokat segített. Itthon egy jobb szállodában három éjszakát tölthetek ennyi pénzért. Az nem normális, hogy Magyarországon az emberek a jövedelmük nagy részét lakhatásra és rossz élelmiszerre költik. Alig költenek kultúrára, sportra, egészségre. A franciák, olaszok, svájciak a hatalmas keresetük nagy részét jó életmódra, jó élelmiszerre, kultúrára költik. Európán belül is brutálisak a különbségek még most is. Én a svéd szocializmus elveivel értek egyet, amely az emberekért van. Igazi szocializmus a világon sosem volt, csak az öt skandináv államban Izlandtól Finnországig, azzal együtt, hogy kapitalisták is, de náluk mégis az ember a legfontosabb. Náluk mindenki embernek számít. Nem érdekli őket, ki vagy, honnan jöttél, csak az, mit akarsz kezdeni magaddal, szorgalmas vagy-e, mihez értesz, és adnak munkát. Ez döbbenetes. Vannak még olyan országok a világon, pl. Szingapúr, ahol lehet jól élni. Közép-Kelet Európában azonban szörnyen irigyek is az emberek. Engem vagy sajnálnak, vagy irigyelnek. Pl. Oroszországban fordult elő nemrég, ahol autóval voltam, terepjáróval, és betértem egy McDonald`sba, szeretek oda menni, mert jó a mosdó, tisztálkodni is tudok ott. Épp vacsoráztam, amikor odajött egy nagyon jól öltözött, nercbundás hölgy, és kezembe akart nyomni öt rubelt. Az kb. 30 forint. Megsértődött, amikor azt mondtam, hogy ez semmi, ha segíteni akar, adjon annyit, hogy megtankoljam az autómat. Erre jött az újabb csodálkozás: autóm is van? Ha nyomorék vagyok, hogy vezetek? Van sofőröm? Sehogy sem tudtam vele megértetni a helyzetet. Otthon, Miskolcon is, ha megállok valahol az utcán, előbb-utóbb valaki a kezembe akar nyomni egy ötvenest-százast. Rossz irányba haladunk.

– Sosem fordult meg a fejedben, hogy ottmaradj valamelyik élhető országban?

– De, sokszor megfordult, és most már a párommal konkrét tervünk van arra, hogy elköltözünk. A vészforgatókönyv mindig Skandinávia. Svédországot jól ismerem, tanultam ott, van svéd diplomám. Itt nem lehetek és nem is akarok az építész kamarának tagja, mert nem akadálymentes, a tagságért pedig évente egy rakás pénzt kell kifizetni. A svéd mérnöki kamarának attól a pillanattól kezdve, hogy elvégeztem az egyetemet, (ingyen) életem végig tagja vagyok, és minden jogom megvan. Ahol élek és adózom, ott senki vagyok, akadálymentesség hiánya miatt napi szinten 2019-ben is előfordul, hogy ügyeket utcán intézek. Miskolc belvárosa nekem olyan, mint egy díszlet, szinte sehová sem tudok bemenni. Az éttermekben nincs akadálymentes mosdó, tehát nagyon meg kell gondolnom, mit fogyasztok.

– Érdekvédelmi szervezetekkel is együtt dolgozol. Milyen eredményeket tudtok elérni?

– Az utóbbi évtizedekben rengeteg szervezettel dolgoztam együtt, vezettem is a De Jure Alapítványt, amelyet nemrég szüntettünk meg, mert nem kaptunk támogatást. Most a MEOSZ elnökségi tagja vagyok. Rengeteg eredményt érünk el. A MEOSZ profilt és harcmodort váltott, a szakmaiságra helyezte a hangsúlyt: a kormányokat szembesítjük az ígéreteikkel, az általuk hozott, de be nem tartott törvényekkel, ez az igazi érdekvédelmi munka. Nem panaszkodunk, nem követelünk, csak a meglévő keretek között próbáljuk érvényesíteni a törvények adta lehetőségeket. Kiharcoltuk a 3-as metró akadálymentesítését, nagy bravúr volt. Remek elnökünk van Kovács Ágnes személyében, nagyon jó vezető, nagyon szeretjük. Minden fronton harcolunk a mozgássérült emberekért, tárgyalunk a MÁV-val is, de rendszeresen találkozunk államtitkárokkal, Tarlós István budapesti főpolgármesterrel. Egyértelművé tettük, hogy mi nem politizálunk, és ezt a kormány el is fogadta, szakmai partnerként kezeli a MEOSZ-t. Az elnökségünkben szinte csak mozgássérült és magasan kvalifikált emberek kaptak helyet.

– Mik a terveid?

– Alapvetően az életemben semmi sem alakult úgy, ahogy elterveztem. Egyelőre minden úgy jó, ahogy alakul, de azért megteszek mindent, amit lehet. Szeretnék továbbra is utazgatni, illetve hamarosan elköltözni. De nem könnyű, mert ha máshol vagyok, akkor sok minden hiányzik. Pl. a tejeskávé, az európai kulturális élet és persze a nyelv is. Mégiscsak magyar vagyok, magyarul beszélek, gondolkodok, magyarul szenvedek. Amikor Marokkóban voltam, három hónapig nem beszéltem magyarul, és az utolsó napokban találkoztam egy nagyváradi csoporttal, fura, de nagyon jó volt velük ismét magyarul beszélni. A párommal, valahol a világ élhető és barátságos részén épp életteret keresünk magunknak. Persze, amíg lesz kihez, néha hazajövünk majd…

https://bajaihonpolgar.hu/2019/06/minden-napert-meg-kell-harcolni/

 

 

Új hozzászólás

Filtered HTML

  • Engedélyezett HTML jelölők: <a> <p> <span> <div> <h1> <h2> <h3> <h4> <h5> <h6> <img> <map> <area> <hr> <br> <br /> <ul> <ol> <li> <dl> <dt> <dd> <table> <tr> <td> <em> <b> <u> <i> <strong> <font> <del> <ins> <sub> <sup> <quote> <blockquote> <pre> <address> <code> <cite> <embed> <object> <param> <strike> <caption> <!--pagebreak--> <iframe>
  • A webcímek és email címek automatikusan kattintható hivatkozásokká alakulnak.

Plain text

  • A HTML jelölők használata nem megengedett.
  • A webcímek és email címek automatikusan kattintható hivatkozásokká alakulnak.
  • A sorokat és bekezdéseket a rendszer automatikusan felismeri.
Kép CAPTCHA
Be kell írni a képen látható karaktereket.