Jelenlegi hely

Isten nem ver bottal

Nagy Bendegúz képe

Isten nem ver bottal

avagy

IC-re szállni élvezet

 

Budapesten, a Keleti Pályaudvar aluljáróban állok sorban jegyért, amikor hozzám lép egy jól öltözött magyar fiatalember és megszólít:

’Nem vagyok koldus, sem hajléktalan, de ma elvesztettem a győri vonatjegyet. Ki tudnál segíteni egy ezressel?’ – és az arcomba tolja a kezében lobogtatott takarosan kettőbe hajtott ezresköteget.

’Ezeréves a történeted, nem tudnál valami eredetibbet kitalálni? Egyáltalán, van még ember itt a Keletiben, aki 2018 idusán beveszi ezt?’

’Isten nem ver bottal! Látod, ezért lettél te nyomorék!’ – vágja gondolkodás nélkül az arcomba a segítségre szoruló ifjúúr, amikor leesik neki, hogy belőlem egykönnyen nem fog pénzt kicsalni. Elkezdek a zsebemben kotorászni, a srác kíváncsian sóvár tekintettel tornyosul fölém.

’Én is kérdezhetek valamit? Melyik kezedbe kéred a beleidet?’ – miközben egy hajszállal megemelem az öklömben tartott, még ki nem nyitott bicskát. A sorban előttem állók érdeklődve követik, majd fejcsóválva nyugtázzák a történteket, de senki nem szól egyetlen szót sem.

Sorra kerülök, a mikrofonba belemondom, hogy egy kilencvenes jegyet kérek Miskolcig a Hernád IC-re.

’Mire adjam ki?’ – így a bornírt arcú pénztáros kisasszony.

’Tessék? Ne haragudjon, nem egészen értem, mire gondol.’

’Mire adjam ki?’ – ismétli meg metsző hangon egy pár decibellel hangosabban a kérdést, mire leesik a tantusz.

’Ja, hogy igazoljam, hogy mozgássérült vagyok? Eddig a vásárlásnál nem kellett, csak a vonaton. Ön szerint az aluljáróban a kedvezmény miatt rántottam ki valaki alól a kerekesszéket?’ – mosolygok, fizetek, udvariasan meg- és elköszönök, de ő int, hogy még mondana valamit.

’Nem akartam megbántani, én is évekig ilyen értelmi sérült gyermekekkel foglalkoztam, nagyon jól tudom, hogy mi a helyzet’

’Köszönöm, nincs semmi mondanivalóm, huszonöt éve ezt hallgatom, a viszontlátásra’

A jegypénztáraktól nem tudok egyenesen felmenni a felszínre, visszagurulok a metró aluljáró előterébe, hívom a liftet, befogom az orrom, becsukom a szemem, orrfacsaró a bűz és a látvány a néhány éves liftben. A Keletibe az utca szintjén a főbejáraton nem tudok bemenni, az impozáns előlépcsőt nem randították el a rámpával a kedvünkért, így választhatok a két oldalbejárat között. A jobboldalit, bár közelebb van, nem szeretem, mert a húgyszagú meredek macskakő rámpának a gondolatától is hánynom kell, inkább balról kerülök.

 

A 3-as peronon messziről kiszúrom a sertésmázsálóra megszólalásig hasonlító kézi kurblis emelőt és a mellette cigiző vasutast. Még majdnem félóra van az indulásig, kérem, hogy a felszállással várjunk egy percig, mert valakit még várok, akivel egy percnyi elintéznivaló munkám lenne.

’Nem lehet, mit képzel, jár le a munkaidőm és még a fékeket is le kell ellenőriznem. Vagy felteszem most, vagy itt marad’

Tiszta beszéd. Kinyitja és blokkolja a kocsi ajtaját, irányba állítja az emelőt és engedné le az alurámpát, de előttünk áll egy útlevéllel és vonatjeggyel az arcát legyező, hatalmas kofferen támaszkodó lány, akinek láthatóan fogalma sincs, hogy mi készül itt, mi lesz ebből. Az aurájába udvariasan, de határozottan betörve pár másodpercig várok, a lány nem mozdul, külföldi lehet, angolul megkérdezem, hogy segíthetek-e valamit, ha nem én kérném meg, hogy engedjen felszállni. Nem érti, egy pillantást vetek az ukrán útiokmányra, oroszra váltok. Megerősítem, hogy ez a Hernád IC és megkérem, hogy engedjen oda az emelőhöz. Zavartan nevetve szökken tovább egy pár méterrel.

 

A vasutas kolléga hangos csattanással lehajtja a rámpát, pont csöng a telefon, a miskolci kórházból az urológiáról hívnak , ahol pár hete feledhetetlen tíz napot töltöttem, beleszólok, hogy várjanak egy pillanatot, felugratok a mázsáló dobozába, elkezd szakadni az eső, de nem bánom, mert piszok meleg szorult be a Keletibe a perontetők alá, a telefonban a kedves doktor közli, hogy a leegyeztetett debreceni vesekőzúzás időpontját már sokadszorra, minekutána Miskolcon pár hete már egyszer felcipeltek az első emeletre a Lithoterápiára, de a főorvos egy hanyag kézmozdulattal vesekővel együtt elhajtott, majd a verbuvált négy beteg- és teherhordó fiú újfent lecipelt a földszintre, átteszik pár nappal későbbre, vasárnap délelőtt tizenegyre, mert akkor ügyel a Főorvos Úr, hogy jó-e nekem? Nekem bármi jó, csak végre megszabadulhassak ettől a kis makacs kavicstól a vesémben, ami gonosz pillanataiban pár perc alatt vonagló kígyóvá képes átváltoztatni a legerősebb ember testét is.

 

Fent vagyok a kocsi előterében, megérkezett a projektiroda munkatársa is, még van idő, felszáll, aláírok egy pár papírt, természetüket tekintve pályázati utánpótlás utánpótlásának az utánpótlását, lefényképezzük a személyim összes oldalát, mert egy újabb kikötés szerint így kell önmagamat igazolni, az sem kizárt, hogy legközelebb már teljes életnagyságban kell az embernek önmagát is csatolni a beadandó irathalmazban.

 

A túlsó vagon oldalfolyosós-fülkés 1. osztály, esélyem sincs bejutni valamelyik fülkébe, nem is próbálkozom. Ez a vagon termes 2. osztály, de olyan kialakítás, hogy nem tudok egyből átülni valamelyik ülésre, hanem akrobatikus mozdulatokkal, egy kézzel az automata ajtóval küzdök, másik kettővel, miután előrecsusszanok és a levegőbe emelkedek a székből átlendülök a baloldali ülésbe, majd továbbra is az ajtóval viaskodva nagy nehezen összecsukom a széket, kéznyújtásnyira parkolópályára állítom, miközben a szemben ülő utasok békésen szemlélődve nyugtázzák a furcsa tornamutatványt.

 

Telefonon jóelőre, a szabályokat betartva, szokásos módon minden egyes alkalommal a kerekesszék minden tudható adatát megadva megrendeltem az emelőt a Keletibe és a miskolci Tiszaira, valamint szemmel láthatólagegy összecsukott kerekesszék parkol mellettem, kezemben a kilencven százalékos engedményes jegy és a hatósági igazolvány, ezért nem tartom fontosnak a kalauznak még külön kihangsúlyozni, hogy én nem úgy fogok lelibbenni a vonatról, mint a többi utas.

 

Bemondják, hogy az IC-nk tíz perc késéssel indul, a klíma még nem jár, valami gond lehet, az utasokról szakad a víz, a szemközt ülő középkorú nő hangosan szentségel. Negyedóra múlva el is indulunk, a bőséges izzadtságban pácolódott habtestünket kockára fagyasztva teljes erővel röffen be a klíma.

Nyékládháza magasságában, pár perccel Miskolc előtt fordított sorrendben lezavarom a második menetet a pneumatikus ajtóval, felhajthatatlan karfákkal, kerekesszékkel, Roho párnával és kistáskával, az előtér ablakában suhannak el az utolsó fák, begurulunk a Tiszai Pu. 9/A legtúlsó peronjára.

 

Nyitom az ajtót, pont jön a kalauz, kérdezem az emelőt, meredt szemmel bámul, azt hiszem, remélem, hogy csak valami perverz vicc, de nincs emelő, megerősíti, hogy neki senki nem mondta, a kerekesszéket nem vette észre, nincs emelő, punktum. De nekem itt le kell szállni, nem akarok a szlovákiai Presovba menni, értse meg. Nagyon sajnálja, de nincs mit tenni. Már hogyne lenne, azonnal szóljon át a főépületbe az emelőért. A telefont nem veszik fel, rádió nincs telnek a percek, az IC emiatt vesztegel a 9/A vágányon.

 

A kalauz azt sugallja, hogy hadd induljon el a vonat, majd valahogy visszakerülök Kassáról, a következő állomásról. Nem, ha nem vesznek le, meghúzom a vészféket. Tudomásul veszi, fél lábbal a lépcsőn, a másikkal a peronon tartja a vonatot. Sehol senki, nem tudunk segítséget kérni. Hirtelen hangos röhögést hallok az 1. osztályról, két részeg focidrukker danolászik. Megkérem őket, elmagyarázom gyorsan, hogy mi a teendő, hárman levesznek a vonatról, hurrá lent vagyok a szárazföldön, a peronon.

 

Közben már nagy csattogással épp tolják át az emelőt, elmennek vele mellettem, tőlem kérdezik, hogy hol van a tolókocsis utas, akit le kellene venni, tiszteletem én lennék az, remek a szervezés és a probléma felismerés képesség. Mivel a peronokat összekötő aluljárók egyike sem akadálymentes, áthaladási engedélyt kérünk, majd pár perc múlva kapunk is az ügyeletről, átbattyogunk-csattogunk az akadálymentesnek a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető vasúti síneken.

 

Az ügyeletes tiszt még mindig értetlenkedve, de sokadszorra kér a történtek miatt elnézést. Átvágok a Tiszai nagy előterén, a kijáratnál megbirkózok a világbajnok keménységű rugós ajtóval, taktikusan srégen vágok át a vaslábtörlő kerékgyilkos rácsain, legurulok a szabályosnál kb. kétszer merőlegesebb rámpán és máris a járdán küszködhetek a rendszerváltás előtti méteres repedésekkel, kátyúkkal.

A villamos végállomáson a belső íven áll egy Zöld Nyíl szerelvény, a rámpák a külső sínpár mellett, de egyébként az utasfelszállási normál oldal túlfelén vannak, épp jön ki a villamos vezetője, egy huszonéves férfi, kérdezem, hogy szállhatok fel erre a villamosra, sehogy, ez a 2-es villamos, megismétlem, de a válasz ugyanaz, várjak, negyed óra múlva indul majd egy 1-es a külsű ívről.

 

Nem várok, rutinosan repülök a kerekesszék-gyilkos repedések, lyukak és kátyúk felett a járdán, levágok egy gyilkos sprintet a langymeleg kora éjszakában és a Selyemréten, a következő megállóban, miután a négysávos úton, az autókkal szemben teljes sebességre kapcsolok, épp elcsípem a szóban forgó 2-es villamost, intek a hitetlenkedő vezetőnek, felszállok, mert itt már használható, akadálymentes a peron és hazáig, a Városház térig, a klimatizált szerelvényen már másodszor száradok meg a mai napon.

 

Így este tíz óra körül még azon morfondírozok, hogy nekünk, kerekesszéket használó embereknek nem kell szervezett kalandtúrára jelentkezni, vagy kalandparkokat keresni, elég a Keletiből Miskolcra jönni a Hernád IC-vel!

 

NBL

2018. június 18.

 

 

 

 

 

Új hozzászólás

Filtered HTML

  • Engedélyezett HTML jelölők: <a> <p> <span> <div> <h1> <h2> <h3> <h4> <h5> <h6> <img> <map> <area> <hr> <br> <br /> <ul> <ol> <li> <dl> <dt> <dd> <table> <tr> <td> <em> <b> <u> <i> <strong> <font> <del> <ins> <sub> <sup> <quote> <blockquote> <pre> <address> <code> <cite> <embed> <object> <param> <strike> <caption> <!--pagebreak--> <iframe>
  • A webcímek és email címek automatikusan kattintható hivatkozásokká alakulnak.

Plain text

  • A HTML jelölők használata nem megengedett.
  • A webcímek és email címek automatikusan kattintható hivatkozásokká alakulnak.
  • A sorokat és bekezdéseket a rendszer automatikusan felismeri.
Kép CAPTCHA
Be kell írni a képen látható karaktereket.