Jelenlegi hely

Etiópia X. Jimma. - Végállomás. Az utazás gyötrelmei Etiópiában

Nagy Bendegúz képe

 

Etiópia X.

Jimma. Végállomás.

Az utazás gyötrelmei Etiópiában.

Mottó:

„Akár egy fraktálban, az egyenlőtlenségek Etiópiában az országon belül is végtelen spirálban ismétlődnek. Mgbey Tigray-ba való, ők itt az okos törzs, ők kormányozzák az országot. A társadalmi olló végtelen nagyra tátja a száját. Észak a délhez képest. Laptop faeke ellenében. Okostelefon tam-tam dob ellenében. Szilícium éra a kőkorszakkal szemben. Etiópia sokemeletes paralel világ Kelet-Afrika közepén.”

Etiópiában utazgatva nem kell a kalandot keresni.

Jimma tartományi székhely egyetlen ’luxusszállójában’, a Centrál Hotelben fogyasztom a szobához járó kontinentális reggelit. Az öt szelet pirítóshoz már megint kevés a vaj és a ’teszkógazdaságos’ lekvár. Emlékszem, hogy három hónappal ezelőtt mennyire rühelltem még a szagát is ennek a lekvárnak. Most repetát kérek és kapok. Kihozzák nekem az összecsócsált morzsás vajmaradékot és tömbösített újrahasznosított lekvárt. A luxushotelekben is ilyen a mentalitás errefelé. Nem tolnak ki velem, mert nem tudják, hogy én otthon is híres maradékevő vagyok.

Kibbish-ből, a szurmák főfalujából Tulgit-en és Dima-n keresztül teherutón száguldottam vissza Mizan Tefari-ba. Ahol a rossz hírem miatt egyik szálláshelyen sem fogadtak be, így egy napig megint kis hajléktalan barátom, Tarikoa, egy nagy csapat hajléktalan gyermek bandavezére vett óvó szárnyai alá. Onnan két nap múlva volt egy hajnali busz Bonga-ba, ahova annak ellenére, hogy reggel érkeztem meg, várnom kellett másnap reggelig, hogy teherbuszon szörnyű utakon Jimma-ba érkezzek.

Etiópiában utazgatva nem kell a kalandot keresni. Az utazás maga, ami otthon mindennapos unalmas rutin, itt  az egyik legnagyobb kihívás. Vegyünk egy példát. Péntek reggel nyolc körül megérkezem Bonga-ból Jimma tartományi székhely ’buszállomására’. Annak ellenére, hogy Jimma sokkal nagyobb város, mint például Miskolc és Bonga-ban előtte mindenki letette a nagyesküt, hogy még aznap lesz tovább busz a mindössze hatvan kilométerre fekvő Sodó-ba, majd délre Arba Minch-be, a repedezett betonplaccon szembesülök megint azzal, hogy sehova sem tudok innen aznap elmenni. Kiderül, hogy a sodoi busz reggel hatkor elment, a következő pedig holnap reggel hatkor indul. Közte semmi. Sehová.

Mindenkivel szóba állok, rengetegen próbálnak segíteni, de a helyzet akkor is az, hogy ma, pénteken csak az ellenkező irányba, a fővárosba, Addis Abeba-ba megy busz. Toporzékolok. Én nem akarok visszamenni a fővárosba! Addistól bubópestisszerű kiütések lesznek a lelkemen. Inkább két napot várok Jimma-ban a következő buszra.

Megharcolok a buszállomás mindenféle önkéntes segítő söpredékével, akik aprópénzért nyersen falnák fel az összes idegszálam, majd órákon át nagy élvezettel káromkodok. Az első két hónapot hihetetlen lélekjelenléttel megúsztam káromkodás és erőszak nélkül. A harmadik hónapban az összes hajókötél vastagságú idegszál elszakadt bennem. Egy ideig angolul káromkodtam, de azt tájidegennek érezve, a továbbiakban magyarul folytattam.

Dél körül egy jó érzésű egyetemi hallgató megszán és kerít nekem a környéken egy kis panziót, ahol délutánra minden mérgem kialszom.

Másnap reggel, tegnap, felfedeztem ezt a szállót, ami majdnem európai színvonalú. Rámpa, fürdőszoba és úszómedence is van, igaz nagyon ’drága’, majd ezerkétszáz forint egy éjszaka. A recepción az OSB lapokból készült puccos álmennyezet alatt még WIFI is van. Az internet is csak akarat kérdése. Magam is mindig rácsodálkozok, hogy jé, még itt a szárított szurma-péniszek, tetvek, mocsok és nyomor földjén is előbb-utóbb internethez jutok.

Ergo, ez az utazás nem megy magától, nagyon kell akarni.

Reggeli közben agyamban az Etiópiában átélt majd három hónap eseményei pörögnek. Sokadszorra is megállapítom, hogy Etiópia nem ország, hanem egy egész világ. Ha százas skálán kellene osztályozni Koppenhága és a legelmaradottabb albán falu kilencven felett ér, Etiópia egésze pedig nullától tízig ha eljut. A közte lévő szakadék az a kétezer év töretlen, ám nem vértelen fejlődés, amin Európa Krisztus óta átment.

Akár egy fraktálban, az egyenlőtlenségek Etiópiában az országon belül is végtelen spirálban ismétlődnek. Mgbey Tigray-ba való, ők itt az okos törzs, ők kormányozzák az országot. A társadalmi olló végtelen nagyra tátja a száját. Észak a délhez képest. Laptop faeke ellenében. Okostelefon tam-tam dob ellenében. Szilícium éra a kőkorszakkal szemben. Etiópia sokemeletes paralel világ Kelet-Afrika közepén.

A történetem innen nézve rém egyszerű, de otthonról, Európából nehezen kezelhető és elképzelhető. Ma délelőtt is még mindig itt vagyok a Central hotelben. Reggel fél hatkor szakadó esőben kicuppogtam ugyan a ’buszállomásra’, ahol tegnapelőtt ígértek ma reggelre buszt Tarcha-ba. Persze ma reggel is kinevettek. Holnap, hétfőn most már biztosan lesz busz! Miközben magyarul alaposan kikáromkodom magam bőrig ázva ballagok vissza a szállóba. Kiteregettem a ruháim és visszafekszem aludni. Egyre inkább úgy tűnik, hogy innen már csak Addis Ababa-ba tudok visszamenni. Olyan mintha Miskolcról Kazincbarcikára csak Pesten keresztül lehetne eljutni.

Ál-barátságosság etióp módra.

Jimma-ban szombaton újabb tapasztalatokat szerzek az etióp barátságosság mibenlétéről. Kora délelőtt fényképezőgéppel a kezemben a belvárosban lófrálok, amikor egy Getcha Hailu névre hallgató, hatvan év körüli kifogástalan öltözetű, azaz patyolattiszta, alig foltos és szakadt öltönyben és valódi krokodil műbőrcipőben pompázó úriember az utcán hihetetlen módon először alpári módon von kérdőre, hogy ugyan miért és kit fényképezek, hogy nem engedheti meg, hogy Etiópia után kémkedjek, majd rendőrt akar hívni.

Miközben mindössze két vidám kölköt akartam lencsevégre kapni. Hónapokkal korábban kinevettem volna, de mivel volt szerencsétlenségem megtapasztalni, hogy az efféle önjelölt CIA ügynököket halálosan komolyan kell venni, kikapcsolom a gépet.

Legnagyobb szerencsémre Hailu uraság egészen jól beszél, de legalábbis ért, vagyis a megtévesztésig hajszálpontosan úgy tesz, mintha folyékonyan értene angolul, így könnyed, bár némileg hosszúra nyúlt bizonyítvány-magyarázás után, mint legújabb és eleddig egyetlen ’faranji’ barátjaként rögvest olcsó kölni szagú széles mellkasára ölel.

Kérdésemre, van-e errefelé étterem, ahol a gyomrom mardosó éhséget csillapíthatnám, a válasza az, hogy itt ugyan sehol, és főleg olyan nincs, ahol az ilyen ’farandzsiknak’ is lenne étel. De hát én mindent megeszek, engem konyhai dolgokban Ceausescu nevelt, nem válogatok. Igen? Milyen fura neve van apámnak… Vagy anyámnak? Nem, Ceausescu egy kommunista diktátor volt Romániában, olyan mint itt…  

A nyelvembe harapok, majdnem kimondtam M. nevét. Ki? Kicsoda? Nem tudom, az éhségtől zöldségeket beszélek. Na, ha engem az a híres kommunista vezér nevelt, akkor ő lesz a legbüszkébb etióp ember, aki meghívhat a házába, mert ő egy nagyon rendes ’dzsentleman’.

Közelebb hajol, a fülembe súgja, hogy ’kamerád’ és ezt követően percekig fényezi magát és M. elvtársat, aki miatt a nyolcvanas években milliószámra, mint a legyek hullottak ez etiópok. Áldom az eszem, hogy nem neveztem M.-t nyílt színen diktátornak. Mert Hailu Uraság/Elvtárs angoltudása hirtelen új, ebben az országban soha nem látott szintre emelkedik. Pár elejtett orosz szó után már legszívesebben fiaként büszkélkedne velem.

Nyershúst is eszek?

Biztos, ami biztos, még egyszer megkérdezem Hailu urat, hogy ugye most már nem akar rendőrt hívni? Nem, hova gondolok, már barátok vagyunk. Gyere, fiam!- veregeti meg a vállam. Jó. Három lépés után nekem szegezi a kérdést: Nyershúst is eszek? Igen, bár eddig még mindig megbetegedtem tőle.

Na, ugye,  beláthatnám végre, hogy mégiscsak nyavalyás kényes gyomrú ’farandzsi’ vagyok, hogy Etiópia nem való nekem, hogy mindenben rögtön a kifogást keresem. Hogyne, belátom, tápos európai nagyvárosi nejlongyerek vagyok, Etiópia túl sok, túl kemény nekem, de egy ilyen erős ember oldalán biztonságban érzem magam. Hailu eksz-elvtárs boldogan szívja magába szavaim. Nem baj, mivel ő nagyon rendes ember, majd kapok valami mást.

A háza felé tartva egyre keskenyebb utcákon kopik ki lábunk alól az aszfalt, majd egy hihetetlenül sáros sikátorban, amit alig tudok megközelíteni büszkén mutatja a házát. Kétségkívül a házat valaha olaszok építhették, de az azóta eltelt hetven évnyi intenzív családi élet alatt sikerült putrivá degradálni. 

A húsvéti menü nagyon finom, bátran kebelezem be a bizalomgerjesztő kupacokban álló véres darált nyershúst is. Nyugtatom magam: ez végül is olyan fasírt, amelyik még nem látott főtt rizsát, fűszert és forró olajat. Smafu. Fejben döntöm el, hogy ezúttal azért sem leszek beteg tőle. Természetesen nem bízom a véletlenre és prüszkölve magamba döntök utána egy nagy pohár ’katikale’-t, rozsdás benzineshordó ízű házi főzésű etióp pálinkát.

Ebéd után készítek pár képet a családról és Hailu úr barátairól. Miután nem tudnak postacímmel szolgálni, azaz mindig elfelejtem hogy errefelé nem megy házhoz a posta, hogy itthonról megküldjem majd nekik az előhívott képeket, megállapodunk, hogy a barátaival négyen visszakísérnek a Central hotelbe és ott valahogy átadom, de legalábbis letétbe helyezem nekik a digitális képeket. Sehogy sem tudom elmagyarázni neki, ez a digitális dolgot. Igaz otthon sem lenne könnyebb dolgom egy falusi bácsival. Olyan kép, ami csak akkor van, ha akarom. Ha nem akarom, nyom nélkül kitörlöm. Hailu urat nem nagyon hatom meg, tesz rá, hogy ezek a képek főleg digitális pixelhalmazok, neki a képek kellenek. Fiam, Jimma-ban vagy, találunk rá valami megoldást! Meghajtom magam, hogy is vonhatnám kétségbe egy ilyen kifogástalan öltönyös úr szavait.

Elindulunk, de én gyanútlanul kétszer is megállok fotózni. Már az első alkalommal is eléggé ingerült hangot üt meg az újsütetű barátom, és amikor másodszor is felemelem a masinát, közli velem, azaz majdnem fiaként szeretett barátjával, hogy mivel ezen a veszélyes környéken, ahol rengeteg a muzulmán, nem hallgattam rájuk, ők hazamennek, engem magamra hagynak és a továbbiakban nem vállalnak a történtekért felelősséget. Így is történik. A négy tagbaszakadt öltönyös férfi barátságosan kezet ráz velem és elballag. És pedig a halálfélelem cseppnyi jelét sem mutatva tovább fényképezem a bank előtt a járdán terpeszkedő teheneket és a hátukon rácsujozó étcsokoládé színű gyermekeket.

A történet itt még nem ér véget. A szállóba érve nem találom a kézzel írt naplómat. Az egyetlen, legdrágább kincsemet. Hailu úr házában felejtettem volna? Így vagy két órával azután, hogy elváltam tőlük, kék motoros riksába, ’bázsázs’-ba vágom magam és elmegyek hozzájuk. Nagyon örül, hogy lát, épp hozzám indult  a szállóba a naplóval, mert tudja, hogy ez nagyon értékes lehet számomra. Nagyon értékes nekem, ugye? Akármennyit megérne nekem, hogy visszakapjam, ugye? És az orrom előtt lobogtatja a kincsemet. Igen, és még mielőtt alkudozni kezdene villámgyorsan  kikapom a kezéből és eltüntetem az ing alatt a gatyám korcában. Nevet. Jó, jó, ne izguljak, rendes ember ő, úgyis visszaadta volna. Természetesen semmi kétségem nincs efelől.

Mivel fiaként szeret, eljön velem a szállóba, úgyis rég nem ült riksában és majd meghív egy sörre. Ragaszkodik hozzá, hogy a riksát ő fizesse. Nem szükséges, van pénzem. De ő jó barát, segít. Útközben szidja a sofőrt, a teheneket és a muzulmánokat, akik állandóan az út közepén grasszálnak. Megérkezünk, éppen fizetem ki a sofőrnek a nagyjából egy eurónyi etióp birrt, amikor Hailu úr keményen rám szól, hogy adjak többet neki, mert nekem, gazdag ’farandzsinak’ úgysem számít. Mosolygok. Majd legközelebb, Hailu úr, megengedem, hogy Ön sokkal többet adjon!

A bárban miközben a kedvenc St.George sörömből nyalogatom az első üveggel, Hailu úr vagy hat Dashent gurít le a torkán nagy hirtelenjében. Feláll és közli velem, hogy neki most azonnal távozni kell. Így a számlát természetesen megint én állom, ezúttal majdnem három eurónyi birrt. Nem bánom, fő, hogy megvan az én kicsi kincsem, a napló.

Ízlelgetem az érzést. Ilyen, ha az ember új barátokra tesz szert Etiópiában. Ezzel együtt tíz hét után ő volt az első ember, aki meghívott a házába, ahogy ő emlegette, a rezidenciájába,  aki bemutatott a családjának és még csak arra sem kért meg, hogy ugyan vegyem valamelyik lányát izibe feleségül.

Akár infraszaunaként is üzemeltethető busz

Békés, nyugodt vasárnap után hétfőn hajnalban beáll az eddigi legmagasabb és leglepusztultabb kocka alakú terepbusz a pályaudvarként is funkcionáló nagy betongrund egyik sarkába. Ez megy Sodo-ba. Megmászom a buszt, elhelyezkedek kényelmesen. Nyolc körül még sehol sincs sofőr. A buszon a kora reggeli csivitelés késő délelőttre csendes kivárásba hajlik. Az infraszaunaként is üzemeltethető buszban a bömbölésbe belefáradt babák ernyedten lógatják fejüket anyjuk kebelén.

Délben az utasok szerre szállingóznak el ebédelni. Kora délután már annak is örülünk, hogy nem oldalba kapja a nap a buszt. Még mindig nem indulunk, mert a teljes létszámhoz még hiányzik egy pár fő. Vagy kecske, vagy néhány méretesebb málha, láda, göngyöleg. Lényeg, hogy a busz teljesen tele legyen indulás előtt. Senki sem türelmetlen, az emberek nem zúgolódnak. Késő délután az egész napos üldögélésbe és várakozásba belefásult utasok egyesével kezdenek az ajtón kiszivárogni. Az utolsó előtti utas, egy idősebb nő, odalép hozzám, vállamra teszi a kezét. ’Fiam, ma már nem megyünk sehová’. Hitetlenkedve hallgatom. Az nem lehet. Két napig vártam erre a buszra. Egy napig ültem, sültem benne. Sodo ide alig hatvan kilométer. Gyalog már rég ott lennék. Laposkúszásban is rég ott lennék. Békaügetésben is rég ott lennék. De ma már nincs mit tenni, szentségelve mászok lefelé én is.

Isteni szerencsémre a legutolsó utáni utolsó minibusszal nem kis harc árán sikerül a gyűlölt Addis-ba jutni. Ott hajnalban a többi utassal együtt bedugnak egy ordináré szálláshelyre, ami valójában tizedrangú kupi. Másnap az Egypt Air jóvoltából tíz nappal korábban hirtelen felindulásból hazajövök.

Ferihegyen ismerősként köszöntenek a reptéri segítők. Úristen, hol jártam, hogy a kerekesszékemnek még a színe sem látszik? A szurmáknál. Biztosan, ha én mondom. Itthon vagyok, jól vagyok, összeteszem újra az összes kezem, hogy ezúttal is túléltem a fekete kontinenst. Ami nem a bőrszín miatt, és nem is a gyakori áramszünet miatt, hanem az egyes fejekben uralkodó néma lyukak miatt fekete.

NBL

Miskolc, 2014. február 17.

 

 

Képgaléria: 

Új hozzászólás

Filtered HTML

  • Engedélyezett HTML jelölők: <a> <p> <span> <div> <h1> <h2> <h3> <h4> <h5> <h6> <img> <map> <area> <hr> <br> <br /> <ul> <ol> <li> <dl> <dt> <dd> <table> <tr> <td> <em> <b> <u> <i> <strong> <font> <del> <ins> <sub> <sup> <quote> <blockquote> <pre> <address> <code> <cite> <embed> <object> <param> <strike> <caption> <!--pagebreak--> <iframe>
  • A webcímek és email címek automatikusan kattintható hivatkozásokká alakulnak.

Plain text

  • A HTML jelölők használata nem megengedett.
  • A webcímek és email címek automatikusan kattintható hivatkozásokká alakulnak.
  • A sorokat és bekezdéseket a rendszer automatikusan felismeri.
Kép CAPTCHA
Be kell írni a képen látható karaktereket.