Jelenlegi hely

Etiópia VIII - A Simien Nemzeti Parkban (második rész)

Nagy Bendegúz képe
reggel_utra_keszen_a_taborhelyen.jpg

 

 

Etópia VIII.

A Simien Nemzeti Parkban (második rész)

Lóháton a kanyonokban

Örülök, mert megjött az én lovam is. Egy toprongyos kisgyermek vezeti be kötőféken a táborba. Korábban a sziklás tájon körülnézve abban maradtunk a fiúkkal, hogy öszvért kapok. Reggel még mosolyogva hevesen bólogattak, hogy, Mister BigBen, természetes, hogy öszvér kell ide! Hiába ragaszkodtam hozzá és veszekedtem Afara-val, a túravezetőmmel, végül is nem öszvért kaptam. Azon kívül, hogy elég kevés öszvért láttam eddig Etiópiában, a másik ok a tökéletlen angol nyelvtudás lehet. Utólag belátom, teljesen igazuk volt, ennél jobb lovat nem is választhattak volna nekem. Legközelebb majd jobban  megbíznom bennük. Odaállok a ló mellé, Abeba, a medvehangú és termetű szakácsunk egy szemvillanás alatt felnyalábol, mint egy gyermeket és feltesz a ló hátára.  Jól ülök a kényelmes western nyeregben. Sziszai, ez a ló neve, egykedvűen rágcsálja vaszabláját, nyugodtan tűri, hogy a nyakára és tomporára támaszkodva megemeljem magam, hogy a fiúk ráterítsék a nyeregre a levegővel töltött Roho párnát. Ennél kényelmesebben már nem is ülhetnék, máris indulhatunk, hadd lássuk ezt a Simien Nemzeti Parkot!

A széket Abeba  összecsukja, beledugja egy jó nagy raffiazsákba és a maradék cuccal felakasztja egy másik ló hátára, búcsút int és elindul az első táborhely, Geech felé. A lelkére kötöm, hogy nagyon vigyázzon a székre, mert anélkül halott csúszómászó vagyok, vagy leszek napokon belül.  Megkérdezném, hogy biztos oda fog-e érni estére, de aztán gondolatban kinevetem magam. Itt aggodalmaskodom, pedig napokkal ezelőtt a Simien név semmit sem mondott nekem, sőt szégyenszemre még a térképen sem tudnám egészen pontosan megmutatni, hogy hol is vagyunk.

Ezek a kissé amatőrnek látszó, de alapos, lelkes fiúk itthon vannak, ezzel foglalkoznak, bíznom kell bennük. Elindul a mi kis négyes karavánunk. Remekül érzem magam, gyönyörű a táj, friss a levegő. A lovam, mintha csak érezné, hogy egy keszegseggű, fájós hátú, fura,  pipaszárlábú alak ül a hátán, vígan, de óvatosan teszi egyik patáját a másik elé. A gyermek, aki a vizet és a korbácsot hozza, állandóan engem figyel, végtelenül hálás arccal nyugtázza a fehér ember, a ’Betam Farnji Doktör’ , a nagy fehér doktor úr minden rezzenését, rá irányuló tekintetét, mosolyát. Boldog vigyor terpeszkedik el kedves arcán, amikor néha a fényképezőgépet is a gondjaira bízom. Úgy fogja, mintha egy kedves, de harapós  kutyakölyköt tartana a kezében.

Sokáig a köves, poros úton haladunk. Néha lovasok jönnek szemből, vagy húznak el mellettünk. Szó nélkül senki mellett nem megyünk el, megbeszélik a legfontosabbakat, köszönnek nekem is, aki bírja az angolt, vélt velem egy pár szót, majd megyünk tovább. Az egyik kanyarban kizökkenek a végtelen nyugalomból. Hirtelen mozdulattal átkelünk az árkon és letérünk az útról.

Ösztönösen kérdezném, hogy hova, merre megyünk, de ugyanakkor nem látom sok értelmét. Keresztben alattunk a kanyon feneke több száz méter mélyről ködösen-porosan, lustán ásít fel ránk. Meg sem kell kérdezneem, egyértelmű, hogy nem arrafelé megyünk, ezen a szakadékon gyalogszerrel is elég nehéz lehet átkelni, hát még lóháton! És főleg nekem.

Ők sem kérdeznek semmit, elkezdünk ereszkedni. Ez lesz az első lecke, mert ha jól sejtem mégis itt fogunk átkelni. Mereven ülök a lovon, mindenem begörcsöl, le sem merek nézni, levegőt sem veszek. Nem hiszem el, hogy oda le fogunk menni. És a túloldalon pedig fel. Afara túravezető békés arcát fürkészem, Marú a nehéz fotótáskával a hátán, gyeplővel a kezében előttem lépdel, mellettem sugárzó arccal baktat ez a gyermek, a ló pedig unottan teszi egyik lábát a másik elé. Olyan egykedvűen és nyugodtan haladunk a kanyon oldalában, mint amikor otthon zöldre vált a zebrán a lámpa. Hát akkor mi a fenének aggódjak…

Vagy három órán keresztül ereszkedünk le a völgy fenekére, ahol a köves mederben szemérmesen elbújva egy kis víz is csörgedezik. Végre megint egyenesen ülhetek, mert lefelé szinte hátra kellett feküdni a nyeregben. Sancho Panza-nak érzem magam, legyőztük a kanyont.  A túloldali kapaszkodón sokkal gyorsabb haladunk, alig két óra múltán fent vagyunk a fennsíkon. Folyton a hátam mögé pillantgatok, továbbra sem hiszem el, hogy mint kés a vajban, úgy keltünk át ezen a kanyonon. Szabad és boldog vagyok. Itt lovagolok Etiópia tetején ezzel a három kedves emberrel. A mai napon teljesen kimegy a fejemből, hogy nem tudok járni. Kölcsönvettem Sziszai hátát, kísérőim lábát, szemét és szívét. Felszabadító érzés. Semmire másra nem gondolok. Beleolvadok az aranysárga pusztaságba, a végtelenbe, parányi részecskéje vagyok az etióp Felföldnek.

Három óra futólépésben

Bár itt az égvilágon semmi jelentősége nincs, délután öt körül járhat az idő. A háromezer hatszázhúsz méteren fekvő Geech falu mellett húzunk el. A falu feletti táborhelyre igyekszünk. A faluból lelkesen integetve és kiabálva gyermekek szaladnak felénk. Meztelen talpuk alatt csak úgy porzik a hónapok óta szomjazó föld. Megállunk, nézegetjük egymást. Az egyik gyermek nyakában fura nyakláncot veszek észre. Apró, a mi nyugati világunkból származó tárgyakat fűzött fel szép sorban egy szál madzagra. Egy csomó kis címletű, egy birres papírpénz van a zsebemben, minden gyermek kezébe nyomok egyet-egyet. Rezzenéstelen, de zavart arccal nézik, forgatják, gyűrögetik fekete kezükben a papírpénzt. Arra gondolok, hogy talán még soha nem járt bankjegy a kezükben. Okát nem tudom, de ahogy a ló hátáról lenézek a csapatnyi rongyokba öltözött gyermekre, rosszul, kissé hülyének érzem magam.

A táborhelyen egyesül a csapat. Nagyon örülünk, lelkendezve borulunk egymás nyakába, még nagydumás, donjuan Franco-t is mintha kicserélték volna. Varázslatos módon a hegy megette a Soho-hoz szokott nyegle londoni ficsúrt, és ezt a vicces, jólelkű spanyol fiatalembert köpte ki helyette. Egymás szavába vágva mesélünk. Mindenki hullafáradt, de nagyon fel van pörögve. Veregetik a vállam, elismeréssel, adóznak nekem, örülnek, hogy itt vagyok velük. Alex is hihetetlenül boldog, hogy mégsem ment haza időnap előtt.

Szrau kantáron fogja a lovat és mellette poroszkálva indul el valahova lefelé. Pár perc múlva eltűnnek az alsó horizonton, a fennsík peremén. Nem értem, hova mennek, talán a faluba? Kifaggatom Afara-t. Itt fent nincs abrak és víz a lónak, ezért Szrau hazafut a lóval a családjához. Kiderül, hogy Szrau a lovat képviseli a túrán, az ő családjáé Sziszai. Az a szokás, hogy a lovat birtokló család valamelyik tagja elkísér a bérlőt. Igaz, errefelé autót is csak sofőrrel együtt lehet bérelni. Szrau nyilván nem Geech-ben lakik. Akkor hova mennek vissza? És mi lesz reggel? Hazamegy, Sankabel környékére az ő falujába. Afara nevetve mondja, hogy ne aggódjak, rövidítésen mennek hazafelé, reggel időben itt lesznek. Nem hagy nyugodni egy gondolat: ha mi ilyen kanyonokon keresztül jöttünk errefelé, vajon mit érthet Afara a rövidítésen? Ó, hát három óra alatt futólépésben otthon vannak. És miért nem ül fel Szrau a lóra? De ezt már csak magamban kérdezem, mert még mielőtt hangosan kimondtam volna, ezen az idóta, ide nem illő nagyvárosi kérdésen már magam is csak nevetni tudok. Sziszai egész nap engem hordozott a hátán, neki is pihennie kell. Szraunak könnyű séta volt a mai nap, meg sem kottyan neki egy kis esti-reggeli kocogás. Számolok. Oda-vissza legyen hat óra az út, pihennek hat órát, hogy reggel újra itt lehessenek. Szörnyű. Kissé lehorgad a kedvem. Rohadtul gazdag gyarmatosítónak, parafa-sisakos kizsákmányolónak érzem magam.

Afara, ez a huszonéves fiatalember sokkal bölcsebb, mint gondolnám. Olvas a gondolataimban. Nevetve veregeti meg a vállam. Csigavér, barátom! Én otthon azzal foglalkozom, úgy élek és dolgozom, ahogy tudok, és ahogy az én világom engedi és lehetővé teszi. Itt ebben a világban, az etióp Felföldön kemény az élet, errefelé kemények az emberek is, itt ez a természetes, ne aggódjak. Szrau nagyon boldog, hogy találkozhatott velem, hogy adtam neki ajándékot, hogy angolul tanítgattam.

Elmondja, hogy délben megsúgta neki, hogy ő is olyan nagy és erős akar lenni, mint én. Ilyen akar lenni, mint én. És kerekesszéket is akar. Ezen a legutóbbi vágyán legalább nem lepődök meg, mert a gyermekek általában imádják a széket 

Kerekesszéket Karácsonyra? Naná... 

Néhány éve nagyvárosi értelmiségi sokgyermekes barátomnál töltöttem Erdélyben egy pár napot a hegyek közt a tanyájukon. Nyáron szeretek kint aludni a szabadban Isten szent ege alatt. Egyik reggel a széknek hűlt helyén egy sípot találtam. Felültem, körülnéztem. A szemközti domboldalon a gyermekek a székben ülve szánkóztak, hancúroztak, bukdácsoltak. Sokáig néztem őket, majd megfújtam a sípot. A vasárnapi ebédnél a legnagyobbik gyermek így szólt. ’ Apa, mi már tudjuk mit szeretnénk Karácsonyra!’ ’No, mit is?!’ ’ Egy ilyen kerekesszéket!’ Apa és anya kezéből az első zsigeri reakcióként kiesik a villa és a kanál, majd prüszkölve nevet mindenki. ’Hát ha tényleg azt szeretnétek…’ A gyermek az elsősorban gyermek. Hogy Mózsi vagy Szrau a neve, az már édesmindegy.

A lemenő nap utolsó sugarainál a tábortűz mellett ülve költjük el az egyszerű vacsorát. Felejthetetlen volt ez a mai nap! A Napot felváltja a Hold, Etiópia lapos, végtelen szakadékokkal barázdált teteje ködös hideg joghurtban úszik.

Egy sátorban alszom Alexszel. Erről volt szó, Afrikában izzadni illik, itt nem szabad fázni. De ha egyszer fagypont közeli a hőmérséklet. Az összes ruhánkat magunkra szedve vacogunk a könnyű hálózsák alatt, összebújunk, fagyunk meg. Hosszúnak tűnik az éjszaka. Alig várjuk, hogy végre reggel legyen, hogy a felkelő nap első sugaraival felmelegedjünk, kiengedjük gerincünkből a fagyott éjszaka emlékét. Szaudi őzbarna lebernyegében feszítve a reggeli mellett Alex úgy néz ki, mint egy vándor szúfi dervis. A tábor lakói osztatlan elismeréssel figyelik minden mozdulatát.

Reggel nyolc óra körül a láthatáron az a kis porfelhő egy idő elteltével ember és ló alakot ölt. Megölelem Szraut, megpaskolom Sziszait. Indulhatunk, drága lovacskám! Jöhetnek a feneketlen kanyonok, vég nélküli fennsíkok, kráterek mélyén megbújó legelők, égben végződő szántók, határ nélküli tájak.

 Három napig lóháton élni négyezer méter körül a Simien Nemzeti Parkban a hegyekben. Úgy, hogy kerekesszéket alig látok. Sokszor furcsán érzem magam. Mintha kilépnék a testemből. A lelkem állandóan le van maradva. Megvisel, amit Etiópiából látok. Sokszor sírni támad kedvem. De ugyanakkor sokat nevetek is. Nevetünk.

Május 21-én, két nappal majdani hazaérkezésem után  egy hétre Uppsala-ba, Svédországba megyek. Már alig várom. Csak nehogy belehaljak a meredek kultúrsokkba.

 Mindennel együtt: Szép az élet!

 

 

 

 

Képgaléria: 
hazafele.jpg
geech_faluja.jpg
huseges_lovam_es_tarsaim.jpg
vajon_honnan_jott_ez_az_idegen.jpg
nem_tudok_leszallni.jpg
sziszai_es_szrau.jpg
viragok_es_sziklak.jpg
nem_tennem_a_kezem_a_szajaba.jpg
papa_scout_a_legbaratsagosabb_fegyveres.jpg

Új hozzászólás

Filtered HTML

  • Engedélyezett HTML jelölők: <a> <p> <span> <div> <h1> <h2> <h3> <h4> <h5> <h6> <img> <map> <area> <hr> <br> <br /> <ul> <ol> <li> <dl> <dt> <dd> <table> <tr> <td> <em> <b> <u> <i> <strong> <font> <del> <ins> <sub> <sup> <quote> <blockquote> <pre> <address> <code> <cite> <embed> <object> <param> <strike> <caption> <!--pagebreak--> <iframe>
  • A webcímek és email címek automatikusan kattintható hivatkozásokká alakulnak.

Plain text

  • A HTML jelölők használata nem megengedett.
  • A webcímek és email címek automatikusan kattintható hivatkozásokká alakulnak.
  • A sorokat és bekezdéseket a rendszer automatikusan felismeri.
Kép CAPTCHA
Be kell írni a képen látható karaktereket.