Jelenlegi hely

Etiópia VII.: A Simien Nemzeti Parkban

Nagy Bendegúz képe
geppityu_es_szandal_piros_zoknival.jpg

 

Etiópia VII.: A Simien Nemzeti Parkban

Etiópia egy saját külön világ. Többezer éves ízig-vérig afrikai  birodalom, amely soha nem volt gyarmatosítva. Az országban nyolcvanféle nép több mint kétszáz nyelvet és több, mint ötszázféle nyelvjárást beszél. Etiópia a Bábel tornya a Bibliából.

Gyakran kap el egy érzés, hogy a Hold árnyékos oldalán utazgatok. Itt minden és mindenki másképpen működik. És az a minden nagyon lassan történik. Mint nálunk a középkorban. Talán. Vagy talán mint nálunk sohasem.

Helyi időszámítás szerint délben kel fel és éjfélkor megy le a nap. Az év tizenhárom hónapból áll. Etióp időszámítás szerint ma kétezeröt február harmincadika van, holnap lesz március elseje. A február az év hatodik hónapja. A Julianus naptár szerinti év tizenkét harmincnapos és egy csonka öt-, szökőévekben hatnapos hónapból, szeptemberben kezdődik.

Ennek a különös világnak a tetején elszigetelt oázisként az Etióp magasföld részeként büszkén terpeszkedik a nagyjából Budapestnyi területű Simien Nemzeti Park. Annak is a tetején a 4620 méter magas Ras Dashan, Afika negyedik legmagasabb pontja.

A Simien Park otthona számos ritka, csak Etiópiában őshonos fajnak. Etióp farkas, más néven abesszíniai róka, dzseláda-pávián, abesszin kőszáli kecske, szakállas saskeselyű.

Harmadik napja ülök Sziszai hátán, de még mindig ámulok, bámulok. Ilyen lovat még nem láttam, de mégcsak nem is hallottam hasonlóról. Banális axiómaként jelenthetem ki, hogy Etiópiában a lovak is etiópok. Sovány, acélos izmú, elnyűhetetlen, bármire képes teremtések. Akárcsak az itteni hegyi emberek. Ez a ló igazi sziklamászó. Ezer méteres kanyonokba ereszkedett le majd mászott fel velem a túloldalon, és egyszer sem botlott meg. Egyszerűen nincs félelemérzete. Kedvenc szórakozása, hogy egykedvűen baktat a nyaktörő meredély legszélén, mindössze pár centire a több száz méteres űr peremétől. Nem liheg, nem szuszog, nem izzad, nem nyerít.

Két ok miatt mégsem félek a nyeregben. Látva Sziszai magabiztosságát restellném magam, és mert teljességgel magával ragad a táj. Csodálatos, újszerű ez a táj. Olyan mintha a Hortobágyot és a Grand Canon-t valami bolondos kedvű troll összegyúrta, majd az egészet feldobta volna lebegni négyezer méter magasságba.

Egy meredek domboldalon a fennsík széle felé tartunk. Megpillantok egy etióp farkast, mindenáron le szeretném fényképezni. Balga, tudatlan, kevély fehér turistához méltó módon a nyomkereső, Marú intése ellenére ragaszkodom hozzá, hogy azonnal álljunk meg farkast fényképezni.

Sziszai, ez  a szegény ló bírta ameddig bírhatta, mindent megtett, hogy ne bukjunk fel a meredek hegyoldalon, de amikor belesüllyedt és elkezdett visszafelé csúszni a csontszáraz porban és lisztfinom vulkáni hamuban, már nem volt mit tenni.

Láttam, hogy fel fogunk bukni, oldalra vetettem magam, le a lóról, hogy ne kerüljek alá. A többiek próbáltak megfogni engem és a lovat is, de mindhiába, mindannyian jól meghemperegtünk a szürkés-fekete hamuban.

Sziszai,a ló, Marú a lovas ember, Afara a túravezető és Szrau a kis tizenkétéves teherhordóm, akinek annyi a feladata, hogy a vizespalackot és a korbácsot cipelje, rajzfilmbe illő jelenetben, összegubancolódva, nagy porfelhőt verve fel bukdácsolunk lefelé a domboldalon, mígnem Marú elkapja a grabancom.

Meg vannak rémülve, hogy valami bajom lett. Csak a bőrdzsekim cipzárja szakadt el és nyeltünk egy csomó port. Sziszai egykedvűen álldogál mellettünk. Tíz ujjunkkal könyökig túrva a port keressük a fényképezőgépet. Jó alaposan lefújkálom, portalanítom, kipróbálom, működik.  Kutyabajunk sem lett, és a Nikon is jelesül vizsgázott. Éppencsak feketéből hamuszürkére váltott át. Én pedig fehérből szerecsenbe.

Nehezen tudok visszakecmeregni a ló hátára. Nincs fogás, a földön sem tudok támaszkodni, a kezem belesüpped a porba. Marú és Afara a két oldalamra guggol, átnyalábolom a nyakukat, felemelnek, miközben a gyermek az egyik lábam átdobja Sziszai hátán. Hihetetlen könnyedén emel fel ez a két pillesúlyú ember. Ahogy szorosan ölelem a nyakukat és a vállukat, érzem, hogy a testük csontra tekert acélsodronyból van.

Újra nyeregben vagyok, fészkelődöm, keresem a helyem, prüszkölök, miközben a gyermek a szájánál tartja Sziszait, a többiek pedig a vállukkal támasztják a tomporát, hogy ne csússzunk megint vissza. Jót nevetünk, lassan már levegőt is fogok kapni. Jó alaposan hasba vághattam magam valamivel esés közben, mert bentszakadt a lélegzetem.

Elindulunk. Marú hátán a tizenöt kilós fotóstáskával egykedvűen, kimért apró léptekkel vezet bennünket felfelé. Soha nem iszik, eszik, nem fárad el. Nem izzad, nem liheg, nem panaszkodik. Gyakran tekint hátra, hogy minden rendben van-e velünk, jól ülök-e a nyeregben, megigazítja a lábam a kengyelben, leveri a port lábszáramról. Csodálatos vidéken halad a mi kis karavánunk. A többiek más úton járnak, mert bármennyire is ügyes Sziszai, Afara nem kockáztatta meg, hogy ugyanazon az útvonalon menjünk.

Tegnapelőtt reggel indultunk Gonder-ból a Belegez hotel udvaráról. Ott találkoztam és ismerkedtem meg Alexander Zlojutro-val, egy imádnivalóan flúgos bosnyák-kanadai geofizikussal, egy nagyra nőtt érzékeny fiúval, akinek a szülei milliomosok Kanadában.  Alexnek azért fizet a cége temérdek pénzt, hogy a világ legszebb helyei felett, hó és homoksivatagokban helikopterrel repüljön és feltérképezze az altalajkincseket.

Egy harminc méter átmérőjű acél szonárhálóval több száz méter mélységig letapogatják a rétegeket, majd feldolgozzák az adatokat. Három hónapig dolgozott és lakott Szaud-Arábiában a Rub-al-Hali sivatagban. Hajnalban repült egy pár órát, majd napközben egy alumínium konténerben vitte fel az adatokat, estefelé a negyvenöt fokos hűs szellőben bevágott egy rekesz sört, majd reggelig izzadt a fémpriccsen.

Etiópiába pihenni jött. Amikor három napja megismerkedtünk, egy hét után épp elege lett ebből a „szörnyű” országból, ahol a „faranji”, a fehér turista szőrös  mellén élősködik mindenki. Csomagolt, készült haza. Sokat beszélgettünk, meggondolta magát, marad még egy pár napot, ad Etiópiának egy második esélyt.

Így befizettünk erre a három napos szervezett Simien túrára. A „Zlojutro”, Alex családi neve szó szerint „rossz reggelt!” jelent. Nevetve meséli, hogy amikor a törökök elfoglalták az ősei faluját, a janicsárok „dobre utro”-val, jó reggelt!-el köszöntötték a legújabb alattvalókat, akik sértődötten, egy emberként „Zlojutro!”-t válaszoltak. Ezt a szokást mi is minden reggel újra és újra eljátsszuk és jókat nevetünk hozzá.

A szálláshely előtt találkozunk a többiekkel. Franco, egy nagydarab, harsány, Londonban élő spanyol ingatlanos srác, akit tegnap a Debre Berhan Selasse templom mellett láttunk az úton felfelé baktatni. A megdöbbent tekintetekkel nem sokat törődve bőven csurgó izzadtságban úszó ropogós pirosra sült meztelen felsőtesttel bámulta Etiópia egyik legszentebb templomát.

May és Carol barátnők Katalóniából. May Nairobiban ENSZ tisztségviselőként dolgozik, Carol Barcelonában tanít. Alighogy elindul a természetesen Toyota gyátmányú minibusz, Franco teljes lendülettel a lányokra veti magát, akik rá sem hederítenek. Ostoba céltalan sületlenségáradatának mi vagyunk a következő célpontja. Kora reggel lévén, és egyébként is, mi sem vagyunk vevők rá. Miután a sofőr nem beszél angolul Franco feladja, izzadt kezében egy doboz sört markolva magában motyog az út további részében.

Tíz óra körül Debarkban bevásárolunk, reggelizünk, elintézzük az engedélyeket, felvesszük a kötelező Kalasnyikovos parkőrt, akinek olyan bonyolult a neve, hogy elnevezzük Papa Scout-nak, „cserkész apókának”.

Haladunk a park kapuja felé. Nagy az izgalom, mert felfedezzük az első nagyobb csapat „baboon gelada”-t, dzseláda-páviánt. Izgatott vagyok, még soha nem láttam ennyi majmot a szabadban. A dzseláda-pávián Isten egyik igazán gyönyörű teremtése.

Egy órát haladhatunk egyre magasabb hegyek között, mire megérkezünk Sankabel-be. Ez nem egy falu, vagy település, hanem egy poros, koszos táborhely, ahonnan a csoportok indulnak. Kipakoljuk a minibuszt, a málhát raffiazsákokba tesszük, majd a mérleges embernek fizetünk, hogy ellenőrizze, hogy nem léptük-e túl a negyvenöt kilós limitet.

A legújabb törvényeknek megfelelően maximum ennyit lehet egy öszvér vagy ló hátára felpakolni. Szívom a fogam, az én lovam nagy bajban lesz, mert biztos vagyok vagy nyolcvan kiló. A többiek elindulnak, lelkesen integetnek, az én lovam vagy öszvérem még nem tűnt fel a láthatáron. Körülnézek a táborban. Egy kör alaprajzú bádoggal borított rönkből épített hihetetlenül koszos konyha, néhány sátor és egy vasbeton pad dobja fel az aranybarnára égett valaha füves tisztást.

Több, mint hat hónapja nem volt errefelé rendes eső, és még három hónap az esős évszak. Addig valahogy ki kell ennek a világnak víz nélkül húzni.

Az egyik bokor alatt suhogó melegítős dróthajú kukta csirkét darabol szárazon. Ehhez a művelethez sem használ vizet, aminek nyilván az lehet az oka, hogy egyszerűen nincs. Letépi a fejét, miközben véres kezét néha nadrág fenekébe törölve lenyúzza tollas bőrét. Nem bontja ki a csirkét, hanem a húst a csontokról kívülről egy nagy késsel lebontja, letépi, a maradék megy a bozótba a sakáloknak. Végül is az eredmény szép tiszta filézett csirkehús lett koszos kék műanyag lavórban. Minek mosogatni, amikor úgyis megsütik. És különben sincs víz. A hegyi segédkukta egy ideig eltűr, majd, mintha restellné a barbár módszert, idegesen elkerget.

Örülök, mert megjött az én lovam is. Hiába ragaszkodtam hozzá és veszekedtem Afara-val, a túravezetőmmel, végül is nem öszvért kaptam. Utólag belátom, hogy teljesen igazuk volt, jobban kellett volna bíznom bennük. Abeba, a medvehangú és termetű szakácsunk feltesz a lóra. A jó kényelmes western nyeregre rákerül még a Roho párnám is, és máris indulhatunk.

A széket Abeba a maradék cuccal felakasztja egy másik ló hátára, búcsút int és elindul az első táborhely, Geech felé. A lelkére kötöm, hogy nagyon vigyázzon a székre, mert anélkül halott vagyok. Megkérdezném, hogy biztos oda fog-e érni estére, de aztán gondolatban kinevetem magam. Itt aggodalmaskodom, pedig még a térképen sem tudnám egészen pontosan megmutatni, hogy hol vagyunk.

Ezek a fiúk itthon vannak, ezzel foglalkoznak, bíznom kell bennük. Elindul a mi kis négyes karavánunk. Remekül érzem magam, gyönyörű a táj, friss a levegő. A lovam, mintha csak érezné, hogy egy fájós hátú fura, keszegseggű pipaszárlábú alak ül a hátán, vígan de óvatosan lépked. A gyermek, aki a vizet és a korbácsot hozza, végtelenül hálás arccal figyeli minden rezzenésemet. Széles mosoly terül el kedves arcán amikor néha a fényképezőgépet is a gondjaira bízom. Úgy fogja, mint egy újszülött kutyakölyköt.

Sokáig haladunk az úton, majd egy hirtelen mozdulattal letérünk. Kérdezném, hogy hova, merre megyünk, de nem látom sok értelmét. Keresztben alattunk egy több száz méteres kanyon ködösen, lustán ásít fel ránk.

Ez az első amin át fogunk kelni. Meg sem kérdezem, egyértelmű, hogy nem arrafelé megyünk, ezen a szakadékon gyalogszerrel is elég nehéz lenne átkelni, hát még lóháton. És főleg nekem. Ők sem kérdeznek semmit, elkezdünk ereszkedni.

Eleinte nagyon mereven ülök a lovon, mindenem begörcsöl, le sem merek nézni. Nem hiszem el, hogy oda le fogunk menni. Fürkészem Afara békés arcát, előttem lépdel Marú a nehéz fotótáskával a hátán, mellettem sugárzó arccal baktat ez a gyermek, a ló pedig teszi egyik lábát a másik elé. Olyan egykedvűen és nyugodtan haladunk a kanyon oldalában, mint amikor otthon zöldre vált a zebrán a lámpa. Hát akkor minek aggódjak…

Vagy három órán keresztül ereszkedünk le a völgy fenekére, ahol a kövek közt egy kis víz is csörgedezik. Végre megint egyenesen ülhetek, mert lefelé szinte feküdtem a nyeregben. Sancho Panza-nak érzem magam. A túloldalon a kapaszkodó sokkal gyorsabb, alig két óra múltán fent vagyunk a fennsíkon. Folyton a hátam mögé pillantgatok, továbbra sem hiszem el, hogy mint kés a vajban, úgy keltünk át ezen a kanyonon. Szabad és boldog vagyok. Itt lovagolok Etiópia tetején ezzel a három kedves emberrel. A mai napon teljesen kimegy a fejemből, hogy nem tudok járni. Kölcsönvettem Sziszai lábát, kísérőim szemét és szívét. Felszabadító érzés. Semmire sem gondolok. Beleolvadok ebbe az aranysárga pusztaságba, a végtelenbe.

Délután öt körül jutunk el a 3620 méter magasan fekvő Geech faluba, majd a falu feletti táborhelyre. A faluból gyermekek lelkesen integetve szaladnak felém. Csak úgy porzik a föld a lábuk nyomán. Megállunk, nézegetjük egymást. Az egyik gyermek nyakában fura nyakláncot veszek észre. Apró, a mi nyugati világunkból származó tárgyakat fűzött fel. Egy csomó kis címletű papírpénz van a zsebemben, minden gyermek kezébe nyomok egyet. Rezzenéstelen, de zavart arccal nézik, forgatják, gyűrögetik a papírpénzt. Arra gondolok, hogy talán még soha nem fogtak pénzt a kezükbe.

A táborhelyen nagyon megörülünk egymásnak, lelkendezve borulunk egymás nyakába. Franco-t is mintha kicserélték volna. A hegy megette a nyegle londoni ficsúrt és ezt a vicces, jólelkű embert köpte ki helyette. Egymás szavába vágva mesélünk. Veregetik a vállam, elismeréssel, adóznak nekem. Alex hihetetlenül boldog, hogy mégsem ment haza időnap előtt.

Szrau kantáron fogja a lovat és mellette poroszkálva elvezeti valahová. Pár perc múlva eltűnnek az alsó horizonton. Nem értem hova mennek, kifaggatom Afara-t. Itt fent nincs abrak és víz a lónak, ezért Szrau hazamegy a családjához. Kiderül, hogy Szrau a lovat képviseli, az ő családjáé Sziszai. Ne de hova mennek vissza? És mi lesz reggel? Afara nevetve mondja, hogy ne aggódjak, rövidítésen mennek hazafelé és reggel időben itt lesznek. Nem hagy nyugodni egy gondolat. Mit ért pontosan a rövidítésen ? Ó, hát három óra alatt futólépésben otthon vannak. És miért nem ül fel Szrau a lóra? Még mielőtt hangosan kimondtam volna, ezen az idóta, ide nem illő nagyvárosi kérdésen már magam is nevetek. Hisz egész nap engem hordozott a hátán, neki is pihennie kell. Számolok. Oda-vissza legyen hat óra az út, pihennek hat órát, hogy reggel újra itt lehessenek. Szörnyű. Lehorgad a kedvem. Rohadt gyarmatosítónak, gazdag parafa-sisakos kizsákmányolónak érzem magam.

Afara olvas a gondolataimban. Nevetve veregeti meg a vállam. Csigavér. Én otthon azzal foglalkozom, úgy élek és dolgozom, ahogy tudok és ahogy az én világom lehetővé teszi. Itt ebben a világban, ez a természetes, ne aggódjak. Szrau nagyon boldog, hogy találkozhatott velem, hogy adtam neki ajándékot, hogy angolul tanítgattam. Elmondja, hogy délben Szrau azt mondta neki, hogy ő is pont olyan akar lenni, mint én. Ilyen nagy és erős. És kerekesszéket is akar. Ezen a legutóbbin legalább nem lepődök meg, mert a gyermekek általában imádják a széket.

A lemenő nap utolsó sugarainál a tábortűz mellett ülve költjük el az egyszerű vacsorát. Felejthetetlen volt ez a mai nap. Lemegy a nap, feljön a hold, Etiópia teteje hideg joghurtban úszik. Egy sátorban alszom Alexxel, együtt vacogunk, összebújunk, fagyunk meg. Alig várjuk, hogy reggel legyen, hogy a felkelő nap első sugarainál kiengedhessünk gerincünkből a fagyott feszültséget.

Reggel nyolc óra körül a láthatáron az a kis porfelhő egy idő elteltével ember és ló alakot ölt. Megölelem Szraut, megpaskolom Sziszait. Indulhatunk, drága lovacskám! Szép az élet!

NBL 2013

Képgaléria: 
alexander_zlojutro_baratom.jpg
baboon_gelada.jpg
ibex_waldya_csapat.jpg
papa_scout_buszken_lepdel.jpg
vegtelen_melyseg_feneken_etiopia.jpg
mihez_kezdjunk_itt_fent_a_penzzel.jpg
az_elso_kanyon_amin_atkeltunk.jpg
az_elso_kanyon_amin_atkeltunk.jpg
elveszve_az_aranybarna_felfoldon.jpg
_geech_faluja.jpg

Új hozzászólás

Filtered HTML

  • Engedélyezett HTML jelölők: <a> <p> <span> <div> <h1> <h2> <h3> <h4> <h5> <h6> <img> <map> <area> <hr> <br> <br /> <ul> <ol> <li> <dl> <dt> <dd> <table> <tr> <td> <em> <b> <u> <i> <strong> <font> <del> <ins> <sub> <sup> <quote> <blockquote> <pre> <address> <code> <cite> <embed> <object> <param> <strike> <caption> <!--pagebreak--> <iframe>
  • A webcímek és email címek automatikusan kattintható hivatkozásokká alakulnak.

Plain text

  • A HTML jelölők használata nem megengedett.
  • A webcímek és email címek automatikusan kattintható hivatkozásokká alakulnak.
  • A sorokat és bekezdéseket a rendszer automatikusan felismeri.
Kép CAPTCHA
Be kell írni a képen látható karaktereket.