Jelenlegi hely

"Te is fiam, Brutus?"

Herceg Attila képe

A minap egy meglehetősen érdekes párbeszéd töredékeinek voltam fültanúja, ami mellett nem tudok szó nélkül elmenni.

 

A történet szereplői: egy ötvenes éveiben járó apa, és a húszas éveit taposó fiú. Átlagos emberek, talán szakmunkások lehetnek, akiknek arcán nem a boldogság tükröződik. A beszélgetés minden bizonnyal már hosszabb ideje zajlott, és közben egy-két üveg sör is lecsúszott - ekkor lettem akaratlan nézője és hallgatója az eseményeknek.

Úgy hiszem, a fiú azt próbálta megértetni az apjával, hogy talán külföldön kellene szerencsét próbálnia a jobb fizetés, nagyobb megbecsültség és sikeresebb előrehaladás reményében. Az apa ezt egyáltalán nem tartotta jó ötletnek, mi több, ellenérzeteit jól hallhatóan és dühösen a fia tudtára adta:

"Itthon legyél magyar!"

Látva azonban, hogy a fiú nem riad vissza, ezt a kérdést szegezte neki:

"Tudod te, mit jelent a szülőföld?"

 

A fiú felállt és kisétált rágyújtani, amíg édesapja ingerültsége talán csillapodik.

 

Vajon a kedves Olvasóban milyen érzelmeket kelt a rövid történet?

Bennem az alábbi gondolatok merültek fel.

 

Gyermekként megadatott nekem az a szerencse, hogy nem falakat emeltek elém, hanem lehetőségeket, amelyek közül szabadon választhattam. Ezzel két dolgot tanultam meg: egyrészt azt, hogy a tervek - megfelelő alázat mellett - megvalósíthatók, valamint a személyes felelősséget.

A történetben szereplő fiúnak is vannak tervei, s ha még kapcsolódik is hozzá alázat, abból könnyen megalázottság lehet, miközben a tervek is torzulnak, hiszen a hozzájuk vezető lehetőségek kártyavárként omlanak össze. Mindeközben vajon megtanulja-e, mit jelent a szülőföld, mit jelent hazafinak lenni? Vajon lehetőséget kap-e arra, hogy elsajátítsa a személyes felelősség művészetét?

Mivel fogja azonosítani a szülőföldet, a hazafiságot? Minden valószínűség szerint nem a szeretettel, vagy éppen az alázattal. Sokkal inkább azzal az ellenséggel, aki megfosztja őt a tervektől, a lehetőségektől. Pedig aki ezt teszi, az nem más, mint az édesapa.
Megtanultam, hogy tanárként az a legfőbb dolgom, hogy a gyermekekben felkeltsem a kíváncsiságot, a zene szeretetét, mindezt pedig a saját tehetségén keresztül. Megtehetem ezt úgy, ha folyamatosan lerombolom azokat az eszközöket, amik segítségével a gyermek elérné céljait? Ha játék közben kivenném a hangszert a kezéből, és azt mondanám: "Így is meg kell tanulnod."? Mivé válnának a tanítványaim, ha megfosztanám őket a saját ötleteiktől, kezdeményezéseiktől - függetlenül attól, hogy azokat helyesnek vagy félrevezetőnek ítélem meg?

Sajnos bizonyára többen is jártak úgy, hogy egy addig vonzónak (vagy legalább közömbösnek) tartott tantárgyat megutáltak az azt oktató tanár hatására. Ha igen, hunyják be a szemüket, képzeletben szárnyaljanak vissza az időben, és próbálják meg újra átélni az iskolás éveket, s az emlegetett tanórákat! Majd a jelenbe visszacsöppenve tegyük fel magunknak a kérdést: mi vagy ki lett az ellenségem? A matematika? Vagy inkább Böbe néni?

Ezt hívjuk generalizációnak: valamilyen tárgy, személy, esemény számomra ijesztővé, kellemetlenné vált, majd a későbbiekben minden olyan körülmény, tényező kiváltja a rossz érzést, ami az eredeti tárgyhoz, személyhez, eseményhez köthető. Még akár évekkel később is összerezdülünk, ha bármi erre hasonlíthatóval találkozunk.

Maga a generalizáció persze nem ellenünk van, hanem éppúgy a javunkat is szolgálja. Bátrabban fogunk közeledni ahhoz, ami számunkra kellemes, biztonságos, míg az ellenkező előjelű helyzeteket igyekszünk kerülni. Csakhogy innen van tovább is: amikor kényszeresen kerüljük az azonos, vagy hasonló szituációkat; amikor eddig kellemes vagy közömbös helyzet is aggodalmat vált ki; amikor egy korábbi kellemetlenségre utaló jelek évtizedekkel később is előhívják a félelmet. Ezek nem egészséges dolgok.

Mi történhet a fiúval? Haragot érezhet az elrabolt tervei, lehetőségei miatt, ugyanakkor mindezt nem "kenheti" az apjára. Az érzettből táplált harag lesz, amely eleinte a szépnek tűnő szavak ellen fordul, úgy is mint "szülőföld", ugyanakkor érzéseit nem kommunikálja az édesapja felé, aki ezt a dühöt "megtanította neki". Három lehetősége marad: maga, a szülőföld, vagy a szülő ellen fordul.

 

Ám ne rohanjunk ennyire előre!
Inkább olvassunk a sorok között, és tegyük fel a kérdést: mit is mondott valójában az apa?
Azt, hogy "ha az én életem nem lett jó/jobb, miért éppen a tiéd változna meg". Miért lennél egyedül több, mint a családod?

Mit nem akar az édesapa?
Azt, hogy a fia tanítsa őt. Ezt nem engedheti meg magának, mert akkor be kellene ismernie, hogy hibázott. Egy apa pedig nem tehet ilyet.

Egy apa nem tehet ilyet?
Ha bárki felett állok - legyen vezető, tanár, szülő -, nem mondhatom azt, hogy sajnálom, hibáztam? Azt sem mondhatom, hogy a saját makacsságomnál fogva teszlek téged tönkre, nem pedig azáltal, hogy beismerem a tévedésemet? Az én gőgöm az, ami eltakarja előled a felelősség példamutatását.
Te látod, hogy nem vagyok hibátlan, én viszont foggal-körömmel ragaszkodom ahhoz, hogy ezt ne vehesd észre. Ezzel nem a hibátlanságot tanítom meg neked - amit egyébként sem lehet.

Egyet tehetek: megtaníthatom neked, hogyan kezeld a hibákat. Bizonyos hibákat elkerülhetsz, másokat javíthatsz, megint másokkal semmit sem tehetsz, viszont bármelyikért vállalhatod a felelősséget. Felelősséget vállalni nem annyit tesz, mint mázsás súlyt rakni magamra, hanem épp ellenkezőleg: levenni a terhet.
Ha a szülő nem engedi a gyerekének, hogy a saját döntéseiért felelős legyen, azzal magára és a gyermekére is olyan súlyt tesz, ami mindkettejüket összeroppantja. Így lesz a roncs szülő és a roncsolt gyermek. A roncsolás pedig továbbszáll a következő generációkra.

 

"Te is fiam, Brutus?"
Ismerjük a mondatot: az apa utolsó mondata, akit az ellene forduló fia gyilkol meg.
Viszont az apa is képes a gyilkosságra, mindössze annyi kell hozzá, hogy a kérdésből kijelentést, utasítást tegyünk.
Te is, fiam! Neked se legyen jobb!

 

Milyen kettős játékot űz az élet.
Mindenhonnan azt halljuk, hogy mennyivel szabadabb ma a világ, mint amilyen évtizedekkel ezelőtt volt. Ezzel szemben még mindig képesek vagyunk magunkat és gyermekeinket rabigába kötni.

A világ bizony gyorsabban változik, mint mi, emberek.

Új hozzászólás

Filtered HTML

  • Engedélyezett HTML jelölők: <a> <p> <span> <div> <h1> <h2> <h3> <h4> <h5> <h6> <img> <map> <area> <hr> <br> <br /> <ul> <ol> <li> <dl> <dt> <dd> <table> <tr> <td> <em> <b> <u> <i> <strong> <font> <del> <ins> <sub> <sup> <quote> <blockquote> <pre> <address> <code> <cite> <embed> <object> <param> <strike> <caption> <!--pagebreak--> <iframe>
  • A webcímek és email címek automatikusan kattintható hivatkozásokká alakulnak.

Plain text

  • A HTML jelölők használata nem megengedett.
  • A webcímek és email címek automatikusan kattintható hivatkozásokká alakulnak.
  • A sorokat és bekezdéseket a rendszer automatikusan felismeri.
Kép CAPTCHA
Be kell írni a képen látható karaktereket.