Jelenlegi hely

"Nincsen varázspálcám"

Herceg Attila képe

Az alábbi sorokat egy korábbi kritika "ihlette" - akik szeretnék elolvasni az arra adott válaszommal együtt, azok A lepke halála 2. címet viselő bejegyzés alatt megtehetik.

Hogyan segíthetünk? Egyáltalán: valakin vagy valakinek szeretnénk segíteni?

A kettő közötti különbség nem csupán két betű, annál sokkal több: teljesen eltérő kapcsolati viszonyt mutat.

Hozzá vagyunk szok(tat)va, hogy valakin segítsünk, s ezzel máris kimondtuk a leglényegesebbet: azért tudok valakin segíteni, mert én felette vagyok. Tudok valamit, amit ő nem; van valamim, ami neki nincs, vagy legalábbis sokkal kevesebbel rendelkezik. Ez a valami lehet pénz, hatalom, tudás - mind olyan, amivel nem rendelkezhet kizárólag egy valaki, vagy egy meghatározott csoport. Ha így történik, felborul a rendszer. A több még többet akar, ezzel tágítva a szakadékot, amibe előbb vagy utóbb mindannyian beleesünk. Nem lesznek győztesek, csak veszíteni tudunk. Nincs más út.
Ha valakin segítek, csak látszólag nyújtom felé a kezemet, amellyel csak elveszek tőle. Valójában nem tudok adni neki, mert nekem is egyre több kell. Amit már megszereztem, abból viszont nem engedek.

Ha viszont valakinek segítek, azzal máris partnerszándékot jelzek. Felkínálom neki a lehetőséget, hogy együtt oldjuk meg a gondokat. Közösséget vállalok vele.
Ezzel elfogadunk egy kölcsönös szerződést, amelyben nincs alá-felérendelt viszony. Ehhez viszont az kell, hogy a segítségkérő is elfogadja, miszerint nem vagyok varázsló. Nem tudok csodákat művelni. Főleg nem passzív, egyoldalú csodákat. Ha léteznek is csodák, azok kizárólag társas csodák lehetnek.

Ha megnézed az élet nagy felfedezéseit, csodáit, egyiket sem képzelheted el magányos varázslatként. Gondoljunk először olyanokra, mint a távírógép, vagy a telefon felfedezése. Mindkettő által átakarok adni valamit valakinek, s a vele járó öröm nem lehet csupán az enyém.
Vagy gondolj az élet, a születés csodájára. Az élet egyedül nem képes létrejönni.

 

Tehát a segítségkérőnek el kell fogadnia, hogy "nincsen varázspálcám", nem vagyok és nem lehetek képes egyetlen varázsütéssel helyrehozni a gondjait. Miért nem? Azért, mert a gond sem egyedül a sajátja. Ahogy a csodák, úgy a problémák sem csupán egyetlen félt érintenek.
Tévedés azt hinni, hogy a testi betegségek mindössze a gyógyszerek hatására múlnak el. Az is kell, hogy a beteg elfogadja a segítő szándékot. Jó példát szolgáltatnak erre a placebo kísérletek, amikor a részt vevők számára olyan tablettákat adtak, amelyek valójában semmilyen hatást sem gyakoroltak a szervezetükre, ellenben elmondták nekik, mire számíthatnak, milyen tüneteket fog okozni a szer. A többség pedig érezte magán az elmondottakat.
A valóságban azonban nem történt gyógyulás. Ezek az emberek hittek abban, hogy segítenek rajtuk, miközben önmagukat teljesen kizárták a folyamatokból.

S itt érkeztünk el egy újabb lényeges ponthoz: mindenkinek joga van ahhoz, hogy önmagát kizárja. Ettől a szabadságtól pedig senki meg nem foszthatja. Ez a jog egyúttal biztosítja azt, hogy a felek közötti határok ne mosódhassanak el, vagy éppen össze. Ha ez megtörténik, a nézőpontok is megváltoznak, s ezáltal egy rendkívül torz kép tárul elénk. Segítséget csak úgy kérhetünk és úgy adhatunk, ha szerepet vállalunk abban, hogy teljes képet láthassunk. Ehhez meg kell értenünk, hogy sosem láthatjuk azt, ami a hátunk mögött van, kizárólag a másik fél, aki velünk szemben foglal helyet. A tiszta kép azonban csak akkor jön létre, ha egy szintben állunk, és tudjuk, meddig terjed a saját látóterünk. Sose feledjük, csupán a kép közös, a látásmód nem. Azzal, hogy elmondom, mit látok mögötted, még nem adhatom neked. A képet csupán összeillesztjük, de a mozaikdarabkákat nem cserélhetjük fel.
Ahogy az orvos sem vállalhatja át a beteg szenvedését, fájdalmát, úgy a segítő sem teheti ezt meg. Segíthetek kihúzni a szálkát, de el kell viselned az ezzel járó fájdalmat.

 

A legfontosabb, amit a segítőnek minden esetben meg kell tennie: amikor odalép hozzánk valaki, nem kezelhetjük eleve úgy, mint beteget, mint rászorulót. Azért jött, hogy megosszon velünk valamit. Sok esetben a puszta megosztás, a meghallgatás jelenti a legnagyobb segítséget. Éppen ezért csak akkor válaszolj, ha kérdeznek.

Kérdezték már tőlem, miért nem adok konkrétabb tanácsot a hozzám fordulóknak. Miért nem mondom meg, pontosan mit kellene cselekednie (pl. kilépni a párkapcsolatból, stb.)?
A válasz egyszerű: mert én nem ő vagyok, ugyanakkor fölé sem helyezkedhetek. Nem játszhatom le helyette a sakk partit. Neki kell lépnie, s nem feltétlenül oda, ahova én gondolom. Már csak azért sem, mert a legtöbb esetben nem ismerem a másik játékost - főleg párkapcsolati kérdéseknél.
Éppen ezért meg sem szólhatom, ha más lépést tesz. Ha így cselekednék, olyan lennék, mint a labdarúgó meccsek szurkolói, akik hangosan közbekiabálnak, mint pl. "Miért nem passzolsz? Ott van üresen!". A mérkőzést mindig bízzuk arra, aki a pályán van. 

 

Végezetül mindig tegyük fel a kérdést önmagunknak: elég hitelesek vagyunk ahhoz, hogy segíthessünk?

Új hozzászólás

Filtered HTML

  • Engedélyezett HTML jelölők: <a> <p> <span> <div> <h1> <h2> <h3> <h4> <h5> <h6> <img> <map> <area> <hr> <br> <br /> <ul> <ol> <li> <dl> <dt> <dd> <table> <tr> <td> <em> <b> <u> <i> <strong> <font> <del> <ins> <sub> <sup> <quote> <blockquote> <pre> <address> <code> <cite> <embed> <object> <param> <strike> <caption> <!--pagebreak--> <iframe>
  • A webcímek és email címek automatikusan kattintható hivatkozásokká alakulnak.

Plain text

  • A HTML jelölők használata nem megengedett.
  • A webcímek és email címek automatikusan kattintható hivatkozásokká alakulnak.
  • A sorokat és bekezdéseket a rendszer automatikusan felismeri.
Kép CAPTCHA
Be kell írni a képen látható karaktereket.