Jelenlegi hely

Fától az erdőt 2.

Herceg Attila képe

A napokban fedeztem fel, hogy az előző blogbejegyzésem alatt egy terjedelmes hozzászólás olvasható. Az érdekes gondolatokat egy személyes ismerősöm fogalmazta meg, akivel olvasói levelek formájában is szoktunk eszmecseréket folytatni. Bár az alábbiak szintén beillenének egy olvasói levélnek, úgy döntöttem, blogként osztom meg.

A Fától az erdőt előző részében arról beszélgettünk, hogy vajon a lelki problémákra tényleg megoldást nyújt a gyógyszeres kezelés. Valamint arról, miért nem vesszük a fáradtságot, hogy jobban a dolgok mögé nézzünk, ahol szinte azonnal szembeszöknének azok a (lelki) tényezők, amelyek képesek rávilágítani a probléma valódi lényegére.
Íme a hozzászólás:

 

Tudom, hogy manapság a "lélek" virágkorát éli, hiszen ezt látjuk/halljuk mindenütt, ez árad a médiából, a környezetünkből, mindenből és mindenkitől... Azonban az emberek elfelejtenek egy fontos dolgot... Mint azt legutóbbi levelemben kifejtettem, a lélek, mint önálló emberi alkotói elem nem létezik. A hétköznapi értelemben vett lélek érzelmeink összessége, az érzelmeink pedig hormonális válaszreakciók a környezeti hatásokra. Ha megtámadnak minket, elfog a félelem és az idegesség, megnő az adrenalinszint. A boldogságunkat/szomorúságunkat pedig az endorfin szintje határozza meg. Egy pánikzavarnál nem csak a hormonszintet kell megemlíteni, hanem első sorban a tudatos gondolkodás hiányát. Az észlelés önmagában nem feltétlenül kellene, hogy hormonális (érzelmi) reakciót váltson ki. Aki képes kifejleszteni a racionális gondolkodást ilyen fokon, hogy képes felül emelkedni testi reakcióin, annak nincsenek pánikrohamai. Észlelés után tudatosan mérlegeli, hogy mik a lehetőségek, és felkészül rájuk. Vegyük példának az utcát és házat (mint a leírásban). 1. Észlelés: egyre gyorsabban jön mögöttem valaki. Az információ tudatos feldolgozása: - talán csak siet valahova (nem érdekes számomra) - talán engem akar utolérni valami okból a) jó szándékból (pl. elhagytam a kulcsomat és vissza akarja adni) b) rossz szándékból (bántalmazni és kirabolni akar) Mérlegelés: - pl. külső megjelenése alapján a) jó kinézetű, valószínűleg jó szándékú ember b) rossz kinézetű, valószínűleg rossz szándékú ember Lehetőségek listázása: a) lassítok, megvárom, megkérdezem, mit akar b) elfutok egy ismert irányba, vagy felkészülök a harcra 2. Észlelés: ég a ház. Az információ tudatos feldolgozása: - a ház melyik része ég - mely területekre terjedhet át a tűz - mekkora a tűz - el tudom-e oltani - mely értékeimet menthetem ki a lakásból - merre van a legközelebbi kijárat Mérlegelés: - a fenti lehetőségek közül kiválasztom az(oka)t, mely(ek) a helyzethez képest leginkább kivitelezhető(ek) - legyen ez most a menekülés (a leírás miatt) További információk: - hol találom az épület alaprajzát kifüggesztve, melyen jelölve van, merre kell elhagyni az épületet tűz esetén - hol vagyok én jelenleg - merre van a legközelebbi kijárat - van-e poroltókészülék a közelben (amely segítségemre lehet) - hol lehet még másik kijárat, ha a legközelebbit a tűz és az égő épületrész elzárja Mérlegelés: - a fenti lehetőségek közül kiválasztom az(oka)t, mely(ek) a helyzethez képest leginkább kivitelezhető(ek) - legyen ez most a legközelebbi kijárat (a leírás miatt) Lehetőségek: - a legközelebbi kijáraton át mérsékelt lépéstempóban távozok az épületből, másokat nem halálra taposva, sem pedig akadályozva. Ez talán kicsit sok információnak és lehetőségnek tűnik egyszerre, mindössze néhány pillanathoz képest. Azonban az agyi szinapszisok az információkat akár a másodperc 1/25-öd része alatt is képesek továbbítani. Gyakorlatilag a fent említett sorokat (aki előzetesen már felkészült egy ilyen eseményre) 1 mp alatt végigjátssza magában, és hoz egy döntést, mely nyilvánvalóan előre megfontolt alapokon nyugszik, és valószínűleg utóbb sem bánja meg az ember. Míg ha pánikszerűen "küzdünk, vagy futunk", nagy az esélye, hogy hirtelen döntést hozunk, mely utóbb sokkal károsabb hatásokat eredményezhet, mint maga az alapszituáció. Így tehát sokkal hasznosabb gondolkodni, mint pánikolni, hasznosabb, ha logikus gondolkodásra hallgatunk, mint a pánikra, mert aki nem képes hidegvérrel, tárgyilagosan hozzáállni a dolgokhoz, és maga eldönteni, mikor jön el az adrenalintermelésnek az ideje, azt lehet, hogy a pánikkal együtt kirabolják, avagy bennég az épületben. Természetesen a pánikra nem a gyógyszeres kezelés a megoldás. De nem is az, hogy beszélünk az érzéseinkről valakivel órákig... Az, hogy elmondjuk, hogy lecsökkent az endorfin szintünk, és ezt oly választékos szavakkal tesszük, hogy "szüleim meghaltak, nincs kivel beszéljek, nem tudom, mihez kezdjek, bla bla bla", még nem fogja megoldani egyetlen problémánkat sem! Mint ahogy a küzdés sem oldja meg sokszor a problémát (mert lehet, hogy alul maradunk úgy is, vagy éppen véletlenül mi öljük meg támadónkat), és a futás sem biztos, hogy eredményre vezet (talán épp a támadó társai felé futunk, vagy egy zsákutcába; vagy pánikunkban kiugrunk a ház ablakán, ha sztenderd menekülési útvonalat nem találunk, és így akár még nyakunk is szeghetjük)... Az érzéseinkről való papolás, még ha nemes hallgatósággal is állunk szemben, csak tüneti kezelés, nem segítség(!) - éppen úgy, ahogy gyulladás esetén a láz csillapítása. Még ha jobban is érezzük magunkat egy probléma kibeszélése után, ettől még a probléma fennáll, nem lett megoldva, és később ugyanúgy vissza fog térni, és ugyanúgy pánikba esünk majd. A probléma tehát nem a lélekben van, nem az érzelmekben, nem a hormonokban, hanem a fejben, az agyban, a gondolatokban. Az emberi gondolkodást kell ilyenkor megváltoztatni. A legjobb gyógyír az, ha ridegen, tárgyilagosan, érzelemmentesen közelítünk egy-egy problémához, és érzéseink ecsetelése helyett, kitaláljuk a megoldást. És ha a problémát megoldottuk, már nem fog többé gondot okozni, így a negatív érzések sem térnek vele kapcsolatban vissza! Ehhez nincs szükség gyógyszerre, sem hallgatóságra, csupán nyugodt környezetre, és néhány óra csendes, magányos gondolkodásra. Hiszen ne felejtsük el a természet legszebb törvényét: minden organizmus, minden élő szervezet képes az öngyógyításra!

 

Nézzük csak szépen sorjában.
A pszichológia történetének egyik alapkövét éppen az a megközelítés képzi, amely szerint az emberi viselkedés egyszerűen leírható a külvilágból érkező ingerekre adott válaszként. Azokat a folyamatokat, amelyek meghatározzák, hogy az inger feldolgozása, illetve az arra adott válasz megkonstruálása miként történik, megfoghatatlannak tekintették, s egy fekete dobozhoz hasonlították. Úgy vélték, erre nincs rálátásunk. Ez viszont nem zárja ki a lélek létezését és természetét.

Lehetséges, hogy az érzelmek valóban csupán hormonális reakciók?
Erre kiváló példa az a kérdés, vajon minek köszönhetően alakul ki a kisgyermek és (általában) az édesanyja között kötődés. A lélektan szintén jól ismert alakja, Freud szerint a kisgyermek (mivel még nem tekinthető teljes mértékben tudatos lénynek) ahhoz a személyhez fog ragaszkodni, aki ellátja táplálékkal. Ennek értelmében a kötődést nem az érzelmek, hanem a legalapvetőbb biológiai szükségletek formálják.
Későbbi kísérletek bizonyították, hogy a pszichoanalitka szülőatyjának feltételezése nem helytálló. A táplálkozás nem döntő fontosságú a kötődés kialakulásában, hanem a biztonság érzete kerül előtérbe, ami már nem határolható be kizárólag fizikai, vagy egyszerű élettani korlátok közé. A ma elfogadott elméletek szerint ahhoz, hogy a "tiszta kötődés" kialakuljon, szükséges a másodlagos (tehát magasabb rendű) érzelmek megjelenése és megélése.

Persze nem kell ahhoz pszichológusnak lenni, hogy belássuk Freud elméletének vakvágányait. Csak hogy egyet említsek: ha a táplálás határozná meg a kötődést, miként lehetséges az, hogy bizonyos gyerekek nem az édesanyjukhoz kötődnek, vagy éppenséggel a kötődés szorongással társul?

 

Ugyanakkor Vilmos eszmefuttatása kiváló, még ha néhány helyen kicsit sántít is.
Veszélhelyzetben (az általa is felvázolt szituációkban) az agy valóban a másodperc törtrésze alatt futtatja végig a fenti "programokat". Mégis mi dönti el, hogy melyik alternatívára esik a választásunk akkor, amikor szorít az idő és esetleg életveszélyben vagyunk? Véleményem szerint van néhány "sablonunk", de a korábbi tapasztalatok igencsak jelentősek ebben a kérdésben.
Tulajdonképpen a pánikzavarnál is hasonló döntések játszódnak le, és (egyrészt azért, mert tanulás is végbemegy) itt sem zárhatjuk ki a tudatos gondolkodást. Vegyünk egy példát: valaki rosszul lesz egy villamoson. Ezután könnyen előfordulhat, hogy kerülni fogja a villamossal való utazást, esetleg még más tömegközlekedési eszközöket sem fog igénybe venni. Mindezt tudatosan teszi. Az elkerülő magatartás tudatos döntés - az már más kérdés, hogy igencsak beszűkítheti az életterünket.

Tehát Vilmosnak tökéletesen igaza van abban, hogy a döntéseink tudatos gondolkodás során jönnek létre, viszont azt se felejtsük el, hogy ezekben a folyamatokban az érzelmek is jelentős szerepet játszanak. Persze jogunk van azt feltételezni, hogy az érzelmek hormonális hatások eredményeként jönnek létre, viszont a dolog nem ennyire triviális. Ha pszichológiáról beszélünk, mindig szem előtt kell tartani a kölcsönhatásokat, az oda-vissza történő "játékokat".
Ha egy lelki problémát vizsgálunk, számos tényezőt és azok kölcsönhatásait kell figyelembe vennünk. Persze még ennél a pontnál is dönthetünk úgy, hogy az érzelmek hormonális folyamatok, ezért gyógyszer segítségével megváltoztatjuk a hormonháztartást, s így következésképpen az érzelmek is megváltoznak, ami ahhoz is vezethet, hogy az illető máshogy fog gondolkodni. (Bárcsak ilyen könnyű dolgunk lenne.)
Vegyük mondjuk a depressziót. Egy vezető elmélet szerint a depresszió kialakulásáért az egyik idegi ingerületátvivő anyag alacsony szintje tehető felelőssé. Ha tényleg így van, akkor egészséges embereknél is előidézhetünk depressziót azáltal, hogy lecsökkentjük az adott neurotranszmitter szintjét. Csakhogy a tapasztalatok nem ezt mutatják - történtek ilyen jellegű kísérletek.

Tényleg szükségtelen lenne az érzelmekről beszélni?
Aláírom, hogy az érzelmek "pátyolgatása" valóban nem old meg semmiféle lelki problémát. Ehhez munka kell. Amit Vilmos említ (a tudatos gondolkodás megváltoztatása), az a pszichológiában a kognitív terápiás irányzat, ami bizonyos rendellenességek esetén elég jelentős eredményeket ér el. Tehát a gondolkodás, s ennek során a viselkedés (vagy az ingerekre adott válaszok) átformálható, viszont továbbra is tartom magam ahhoz, hogy ehhez ismernünk kell az érzelmeket, szükségképpen lélekben kell gondolkodnunk.
A lélek az én értelmezésemben nem különálló " valami", ami tetszés szerint leválasztható az élettani folyamatokról, sokkal inkább egy összetett komplexum, amiben szinte minden folyamat kölcsönhatásban áll egymással.

 

Mi, zenészek pedig pontosan tudjuk, hogy a muzsika a lélekre hat - nem pedig pusztán hormonokra, és azok által irányított viselkedésekre.
Valóban, az élő szervezet képes az öngyógyításra - csakhogy szerintem erre az adottságunkra egyre kevésbé emlékszünk. Ugyanakkor az öngyógyításban nagyon sok mindent hívhatunk segítségül - akár a zenét, akár a beszélgetést.
Nem (csak) a hormonjainknak van szüksége egymásra, hanem nekünk embereknek, lelkeknek is.

Képgaléria: 

Új hozzászólás

Filtered HTML

  • Engedélyezett HTML jelölők: <a> <p> <span> <div> <h1> <h2> <h3> <h4> <h5> <h6> <img> <map> <area> <hr> <br> <br /> <ul> <ol> <li> <dl> <dt> <dd> <table> <tr> <td> <em> <b> <u> <i> <strong> <font> <del> <ins> <sub> <sup> <quote> <blockquote> <pre> <address> <code> <cite> <embed> <object> <param> <strike> <caption> <!--pagebreak--> <iframe>
  • A webcímek és email címek automatikusan kattintható hivatkozásokká alakulnak.

Plain text

  • A HTML jelölők használata nem megengedett.
  • A webcímek és email címek automatikusan kattintható hivatkozásokká alakulnak.
  • A sorokat és bekezdéseket a rendszer automatikusan felismeri.
Kép CAPTCHA
Be kell írni a képen látható karaktereket.