Jelenlegi hely

A csapda, amibe a vadász és a vad is beleesik - 2. rész

Herceg Attila képe

Az előző részben a szolgáltatássá vált oktatásról, valamint az egész napos iskoláról beszélgettünk. Vajon a Pisa-felmérések mennyire hűen ábrázolják a mai helyzetet?

Mi derül ki a Pisa-felmérések eredményeiből?

Több, mint hinnénk – mégpedig arról, mi mindent tanulunk meg és alkalmazunk kiváló érzékkel. Megtanuljuk, hogy a világon minden szolgáltatás, így az oktatás is. Ezzel egyidejűleg azt is elsajátítjuk, milyen attitűddel viszonyuljunk a szolgáltatásokhoz: úgy, hogy azoknak minden körülmények között működniük kell. Ha pedig homokszem kerül a gépezetbe, jogosan háborodhatunk fel, csapkodhatunk, reklamálhatunk, hogy „nem ezért fizetünk”. Nem ezt várjuk el.

S milyen röhejes tud lenni az élet.
Ki ne találkozott volna már olyan helyzettel, amikor egy hiba helyrehozása során mindenki mossa kezeit, és állítja, hogy sárból nem lehet atombunkert építeni. Vegyünk egy egyszerű példát.
Tegyük fel, valami meghibásodik az autómban. Persze már ekkor emészt az ideg, és máris azt érzem, hogy át lettem verve. „Mi az, hogy nem működik.” Szeretném azonban az autóm állapotát, és a családom biztonságát fenntartani, ezért nem elégszem meg sufni tuning munkával. Megbízható szervizt és hozzáértő embereket keresek – még akkor is, ha tudom, hogy egy alkatrész cseréjének hála néhány dologról jó eséllyel le kell mondanom a következő egy-két hónapban.

Hiba felmérve, már reménykedhetek abban, hogy hamarosan orvosolni fogják, ám ekkor az alábbi lehetőségeket közlik. „Uram, lássa be, hogy ez nem egy több millió forintos luxusjármű! Meg tudjuk csinálni (megjegyzem olyan áron, hogy mégis azt érezzem, luxusautóm van), de sokat ne várjon.” B variáció: „Megnéztük, de… ki javította korábban ezt a kocsit? Ezt ő szúrta el, ezért nem vállalunk azért garanciát, hogy rendbe tudjuk tenni.”

Hogy érzem magam ezek után? Nyomorultul. Át lettem verve, palimadárnak néztek, és minderre ingem-gatyám ráment. Ennél jobbat azonban most nem tudok. Nem állok olyan anyagi helyzetben, hogy megengedjek magamnak egy álomautót. Különben is, azt még drágább fenntartani.

Mit teszek tehát? Maradok a keserves helyzetemben. Közben hibáztatom a francia autókat, vagy a lehúzásra szakosodott szakszervizeket, esetleg a vagyonomból kiforgató bankokat, amiért még ki sem fizettem a kocsimat.

Hogy jön ehhez az oktatás?

Ne feledjük: még mindig szolgáltatásról beszélünk! Ebben az esetben pedig az a módi, hogy ha valami nem úgy alakul, ahogy azt a reklámokból, vagy éppen a szerződésből kiolvastuk (pedig ott volt a kisbetűs részben!), akkor hőbörgünk, a szolgáltató pedig hárít. „Uram, ez nem a telefontársaság hibája, ez egy ilyen készülék!” Azt pedig nagy valószínűséggel mégsem fogom megtenni, hogy egy tolmáccsal íratok egy kínai nyelvű panaszlevelet, vagy éppenséggel elutazok azért Sanghajba, hogy a cégtulajdonos arcszerkezetén vezessem le a felháborodottságomat. Vagyis ismét maradok a sarokban.

Nem olyanok az eredmények, ahogy azt elvártuk? Ki hibáztatható ezért (mert bűnbaknak lennie kell)? Mint egy első osztályú űrfelvétel, indulunk a kozmosztól a porszemig. A kormány, az oktatáspolitika, a oktatási rendszer, a tanárképzés, a pedagógusok, a szülők, a gyerekek, a tankönyvek… Tudunk még továbbmenni?

Mialatt egymást üldözzük, nem veszünk észre valamit: olyanok leszünk, mint a megkergült kutya. A saját farkunkat kergetjük, s végül bele is harapunk. Talán majd a fájdalom észhez térít, ám ez sem biztos.

Mi történik?

Elfeledkezünk arról, hogy megtanuljunk írni-olvasni, számolni. Ugyanakkor remekül elsajátítjuk, és készségszinten alkalmazzuk az egymásra mutogatást. Ez a fogyasztói társadalom nem éppen nemesnek mondható szokása.
Végül mindig az lesz hibás, aki a szolgáltatást nyújtotta. Jó reggelt kívánok: mindenki azzá vált! Nem vettük észre?

Nem csoda, hiszen még valamit megtanultunk: kritika nélkül elfogadni mindent. Lássuk meg a különbséget: hőbörögni, reklamálni, egymásra mutogatni… mindez nem egyenlő a kritikával. Kritikát alkotni racionális – ha úgy tetszik, kognitív – folyamat. Főként jó kritikát alkotni.

Azonban aki szolgáltatást nyújt, nem akarja, hogy ellene bárki is kritikával élhessen. Nem akar lelepleződni, nem akar konkurenciát. Mit tehet ez ellen?
Bár a „fegyvertár” elég választékos tud lenni, minden eszköz egyetlen tengely körül írható le: a szolgáltatás jellemzői.

Most már látjuk a hibát a rendszerben: aki szolgáltatást nyújt, úgy védekezhet a kritika ellen, hogy szolgáltat. Vagyis tulajdonképpen tehetetlen. Ehhez azonban szükséges, hogy képesek legyünk átlátni a szitán.

Összegezve: a hárítás, az egymásra mutogatás, annak bizonygatása, hogy amit teszünk, a másik érdekeit szolgálja – ez mind harc, ami arra irányul, hogy elfedhessük az őszinteséget és a felelősséget. Ha az oktatás szolgáltatássá válik, felveszi ezt a harcot, így pedig őszintétlen és felelősséget nem ismerő, nem vállaló embereket fog tanítani, aki egyszerre lesznek szolgáltatók és kiszolgáltatottak.

Kiszolgáltatottnak lenni azonban tudni kell.
Aki szolgáltatást választ, akkor teszi önmagát kiszolgáltatottá, ha felveszi a passzív fél szerepét: őt kell kiszolgálni, neki nem kell semmit tennie. Ezzel egy mozdulattal le is rázta magáról a felelősséget.

Vagyis ne felejtsük el: a probléma nem csupán a szolgáltatói rendszerrel van, hanem a szolgáltatást igénybevevők szemléletével is.
Visszatérve a kezdő kérdéshez: mi derül ki a Pisa-felmérések eredményéből? Jó eséllyel az, hogy valóban hű képet mutatnak az oktatás helyzetéről, amiben ma nem pusztán pedagógusok, gyerekek (tanulók) és szülők vesznek részt, hanem szolgáltatók és kiszolgáltatottak. Ennek köszönhető az, hogy mindenki egymásra mutogat: a kiszolgáltatott szeretné, hogy az ő érdekei érvényesüljenek (saját erőbefektetés nélkül), míg a szolgáltató fél éppen azt várná el a másiktól, hogy ő is vegyen részt a folyamatban.
A folyamat így azonban szinte végtelen hosszúságúra nyúlik, ami nem fér bele a napi 8 órába.

Csak halkan jegyzem meg: van olyan társadalmi berendezkedés, és olyan „szolgáltatói iparág”, ahol ez működik. Ez azonban kizárólag egyenrangú felek között jöhet létre.
Kell még azon csodálkoznunk, mi minden történhet, ha nem kezeljük egymást egyenrangú félként? S ekkor még a párkapcsolatokról nem beszéltünk…

Új hozzászólás

Filtered HTML

  • Engedélyezett HTML jelölők: <a> <p> <span> <div> <h1> <h2> <h3> <h4> <h5> <h6> <img> <map> <area> <hr> <br> <br /> <ul> <ol> <li> <dl> <dt> <dd> <table> <tr> <td> <em> <b> <u> <i> <strong> <font> <del> <ins> <sub> <sup> <quote> <blockquote> <pre> <address> <code> <cite> <embed> <object> <param> <strike> <caption> <!--pagebreak--> <iframe>
  • A webcímek és email címek automatikusan kattintható hivatkozásokká alakulnak.

Plain text

  • A HTML jelölők használata nem megengedett.
  • A webcímek és email címek automatikusan kattintható hivatkozásokká alakulnak.
  • A sorokat és bekezdéseket a rendszer automatikusan felismeri.
Kép CAPTCHA
Be kell írni a képen látható karaktereket.